Újra otthon
Újra otthon
Párizs semmit sem változott. Ugyanolyan csodálatos maradt, mint régen.
- Messze laktatok innen?
- Nem. Párutcányira… Közel a folyópart-hoz… Ide nincs messze!
Thomasnak nem kellett többet mondanom, s ő rögtön azt mondta, hogy én menjek előre.
Nemsokára oda is találtam. Az utca 56. száma alatt laktunk.
Ott álltunk meg, az ajtónk előtt. Nem mozdultam semmit.
Végignéztem a házunkon. Az szinte semmit sem változott. Ugyanolyan sárgaszínű volt, mint hét évvel ezelőtt. Az ajtó ugyanolyan fenyőbarna színű volt, mint azelőtt.
- Most mi legyen? – kérdezte a fiú.
- Nem tudom… Bemenjek, Thomas?
- Nem tudom… Mit mondanál nekik? Azt, hogy egy elfelejtett rokon vagy a messzi Afrikából, s nem mehetsz ki, mert fényérzékeny vagy? Nem hinném, hogy így fogsz tenni…
- Nem is.
- Akkor elmondanád nekik az igazat?
- Ezt, hogy érted?
- Azt mondanád nekik, hogy „Hello! Én az elrabolt „egyetlen” vagyok a vámpírok között. Apropó! Én is vámpír vagyok…”
- Nem.
- Akkor mit mondanál nekik?
- Nem tudom… Gyere…
Felugrottunk a második emeleti ablakig. Szerencsére az nyitva volt.
Bemásztam rajta. Kiléptem a vastag függönylepel mögül.
Az én volt szobámba léptem be. Semmi sem változott. Kissé mégis megrettentem, mikor anyám a hintaszékemben kötögetett, közben pedig dalolt.
Amikor meglátott felpattant s az apámért kiáltott. Anyám hangja megviselt volt. Éreztem, hogy Thomas mellém lép, majd köszön:
- Jó estét, asszonyom! – majd mikor apám is belépett a szobámba neki is köszönt – Jó estét, uram!
Apám nem szólt semmit sem, annyira meglepődhetett.
Én elkezdtem rebegni:
- Anya… Apa…
Valami kidomborodott az ágyamban, majd fel is állt. Kivehettem, hogy az nem volt más, mint egy hálóinges kislány alakja. Olyan ötéves forma… Ő húgom lenne?
A kislány szemét dörzsölgetve az anyánkhoz szólt:
- Mama! Ki ez a néni, és ez a bácsi?
- Nem tudom, kicsim, hogy kik is ők.
Felháborodtam, de mégis higgadtan így szóltam:
- Nem ismersz fel, anya?
- Nem. Ki maga?
- Cirmonella… anya! Miért nem veszed észre, hogy én vagyok az?
- Mert maga nem lehet az! A lányom már meghalt!
- Maga ebbe bele is törődött? – kapcsolódott be a családi beszélgetésbe Thomas.
Hirtelen eszembe jutott a nyaklánc, melyet az anyám adott nekem.
- Mama… a lánc! Emlékszel a láncra?
- Miféle láncról beszél?
- Amit nekem adtál, hogy velem legyen! – felmutattam a nyakamban lógó ezüstláncot, s a rajta lévő családi amulettet.
- Ezt meg honnan vette? – az anyám szeme kikerekedett a meglepedségtől.
- Te adtad…
- Kitől lopta el ezt? Tán a sírból vette ki?
- NEM! Te adtad!
- Én a lányomnak adtam! Ez már hat éve történt! Meghalt! Miért teszi ezt velem? Ki maga? Miért kell a régi sebeket felrépni?
- Én vagyok az, Cirmonella! Miért nem ismersz fel? Hát elfelejtettél?
- Nem… De…te nem lehetsz Ő!
Az apámra néztem. Ő egy fegyvert tartott a kezében, melyet felém szegezett.
- Azonnal hagyják el a házamat! – szólt fenyegetően. Nem ismertem az apámra. Ő sose mondott volna ilyet!
- Hát te sem érted, apa? Te se tudod, hogy ki vagyok? Vagy te sem ismered fel az amulettet?
Az apám kezében a fegyver remegni kezdett. Nem mozdultam, pedig láttam a jövőmet: az apám le akar lőni.
- Te se tudod, hogy ki vagyok? – kérdeztem.
Hallottam egy fegyverdörrenést, majd csak arra eszméltem fel, hogy Thomas rajtam fekszik, én pedig a földön terülök végig.
A következő pillanatban Thomas rátámadt az apámra és kiütötte kezéből a fegyvert, majd akkorát ütött a fejére, hogy az a földre esett holtan.
Hallottam anyám sikolyát, s azt, hogy Thomas őt is leütötte. Egész eddig a földön feküdtem, majd csak felültem. Thomas a húgom felé kapott, de én rákiáltottam:
- NE! Kérlek! Őt ne bántsd!
Későn szóltam. A még meg nem ismert húgom összeesett előttem. Két puffanást is hallottam. Thomas kettémetszette a testét.
Ránéztem a fiúra, az kezét nézte, majd tekintete rám vándorolt, s rebegve így szólt:
- Ne haragudj…
- Istenem…
- Én nem akartam…
- Jézusom…
- Kérlek… Ne haragudj…
- Túl későn szóltam…
- Nem akartam… Ne haragudj, kérlek…
- Jézus Máriám… Menjünk inkább innen…
Felkeltünk. Csak most éreztem rá, hogy nekem már nem maradt senkim se az élők között.
- Thomas… Meddig tudnék én aludni?
- Ameddig csak akarsz… De…
- Igen?
- Te vagy az egyetlen…
- Nem akarok az lenni…
- Tudom…
- Mi van, ha tévedtek?
- Akkor más az egyelen…
- Te lehetsz az?
- Lehetek… Te is. Kate is. Szinte bárki…
Némán a sötétségbe emelkedtünk, s nemsokára Kateék házához értünk.
Minden lángolt bennem. Nem értettem semmit. A szüleim ennyire könnyen elfeledtek volna, s egy másik gyerekre cseréltek volna?
Ismét vágytam a vér ízére, amit letagadtam magamban, s amit el akartam fojtani. Folyton azt mondogattam magamban, hogy „Nem kell vér… Nem kell vér…”. Magam sem hittem el saját magamnak.
- Miért nem szólsz semmit? – kérdezte a fiú.
- Nem akarok beszélni…
- Ekkora a csalódás?
- Igen… Óriási…
- Sajnálom.
- Nem te tehetsz róla… Thomas?
- Igen?
- Hova szoktak menni a vámpírok „aludni”?
- Oda, ahol a holttestük van. Legtöbbször egy kriptába. Miért?
- Én is el akarok menni aludni!
- Minek? Vagyis… Jól meggondoltad?
- Igen. Tökéletesen átgondoltam. Miért?
- Nem tudom… Csak amíg alszol sok olyan dolog történhet, mi miatt csak te maradsz vámpír.
- Akkor több vámpírt kell csinálnom. Vajon sikerrel járhatnék?
- Hmm… Nem tudom, Cirmonella. Mi lesz akkor, ha miközben alszol, akkor lesznek olyanok, akik megölnek?
- Akkor végleg meghalok.
- És téged ez nem bánt?
- Nem annyira. Bele kell csak törődni úgy, mint abba, hogy élünk.
- Igazad lehet… Nem tudom…
- Thomas…
- Igen?
- Te már aludtál?
- Igen. Minden nappal – ehhez csak a fiatal vámpír csak mosolygott.
- De most komolyan!
- Nem. Szerintem te is várhatnál vele még egy kis ideig. Legalább addig, amíg… - itt látszott rajta, hogy elakad a szava, mert olyat mondott, amit nem kellene.
- Meddig?
- Semmi. Semmi… - próbálkozott a mentegetőzéssel.
- Thomas! Mond el!
Egész eddig a szobámban beszélgetünk. Néma csend ült most, az ottani bútorokra.
A fiú nem válaszolt, hanem csak maga elé bámult. Nem értettem a viselkedését. Vajon mit akart mondani?
Thomas az ajtóhoz lépett s becsukta azt, a sötétítőfüggönyöket pedig elhúzta.
- Közeledik a pirkadat. Nem akarok estére az ágyadban egy kupac hamut találni…
Nem mondott többet. Egyszerűen, mintha mi sem történt volna kiment a szobából.
Én leültem az ágyamra s Thomason gondolkodtam, de nemsokára elaludtam.
|