A megbeszélésen

- Mennyi idős is vagy? – kérdezte egy nő.

- 187. – válaszoltam.

- Úgy értettem, hogy mennyi idősen lettél vámpír!

- 10, illetve 16.

- Az hogy lehet? Nem lehettél kétszer vámpír!

- Úgy értem, hogy 10 évesen ittam bort vámpírvérrel, de akkor 6 évig aludtam. Amikor felébredtem tiszta vámpírvért ittam…

- Értem. Ki tett vámpírrá?

- Rahsten.

- Nem ismerem. Hol él?

- Már meghalt…

- Naptól? Karótól? Szentelt-víztől? Kereszttől?

- Nem. Megölték.

- Ki ölte meg?

- Talán a vérfarkasok.

- TALÁN? – a nő egyre idegesebbé vált.

- Nem tudom! Nem voltam ott, amikor meghalt! De lehet, hogy… - nem mondtam tovább. Megakadt a torkomon a szó. A nő kérdőn ránézett.

- Akkor nem is állítja biztosra?

- De. Biztosra állítom. Láttam a holttestét. Ott feküdt Emilyé mellett.

- Ki az az Emily?

- A dadám volt.

- Értem. Tehát akkor nem tudja, hogy ki ölte meg az ismerőseit, ugye?

- Nem tudom. Sajnálom, de nem voltam otthon akkor… Vagy… nem… tudom…

- Titkol valamit előlünk? – kérdezte az egyik férfi.

 Billy azt mondta, hogy ez egy baráti beszélgetés, hogy jobban megismerjenek, de nekem inkább egy vallatásnak tűnt.

- Semmit sem… - ez nem volt igaz. Nem beszéltem nekik se Benjiről, se a képekről, se a bálról.

- Biztos ebben?

- Igen, biztos.

- Ölt már meg valakit?

- Igen… egyszer… meg az áldozataim…

- Ki volt az az „egy”?

- Egy vérfarkas…

- Ah! Minek faggatjuk itt magát! Hisz’ ez egy jó barát! – szóltak vagy hatvanan.

Az egész teremben összesen kétszázan lehettek.

- Mi történt ezen a világon? – kérdeztem.

- Mészárlás…

- A legnagyobb…

- Senki sem tud róla!

- Csak tudnánk, hogy mi miatt!

- A vérfarkasok folyton támadnak minket!

- Bárki lehet náluk rabszolga!

- Akár te is!

- Vagy mi!

- Náluk nem számít semmi!

- Akárki lehetsz!

- De miért? Erősebbek, mint mi? – kérdeztem.

- Nem, de többen vannak!

- Sokan vannak!

- Mi meg kevesen!

- Nem lesz ez így jó!

- Mindig mi húzzuk a rövidebbet!

- Csak mi vagyunk ilyen pechesek!

- Ja! A vérfarkasok állandóan támadnak!

- Nem létezik náluk becsület!

- Mi meg nem mészárolhatjuk le az embereket!

- NEM! MI NEM VAGYUNK VÉRFARKASOK!

- MI VÁMPÍROK VAGYUNK!

- MI BECSÜLETESEK VAGYUNK!

- MI NEM MÉSZÁROLUNK!

- BENNÜNK ÉL A SZABADSÁG!

- NEM TEHETNEK MINKET RABSZOLGÁKKÁ!

- ŐK MÉG NEM ISMERNEK MINKET!

- AZT GONDOLJÁK, HOGY GYENGÉK VAGYUNK!

- DE EZ NEM IGAZ!

- Akkor mit akarnak tenni? – kérdeztem a nagy buzgalomban.

- Még mi sem tudjuk…

- Aludnunk kéne már!

- A Nap! A Nap! – egy férfi rohant be a szobába.

- Mi a baj Áron?

- A Nap!

- Mi van a nappal?

- Gyorsan! A függönyöket! – kiáltottam.

A nap már majdnem elérte bőrünket, de szerencsére még volt annyi időnk, hogy elhúzhattuk a függönyöket.

- Ennyire kifutottunk az időből? – kérdezte a nő.

- De, Tereza! Te is tudod, hogy meddig faggattuk ezt a lányt!

- De… Ennyi ideig?

- Igen. Gondolhatod, hogy most ő mit érez!

- Nem tudom… Most mi legyen? Hol aludjunk?

May néni jött be, s intett, hogy kövessük.

Levezetett minket egy pincébe, ami tele volt ágyakkal. Mindenki elkezdte ölelgetni May néni, mert ennyire eszében volt minden.

Elfoglaltam egy ágyat, s ledőltem rá. Nem tudtam senkivel se beszélni, mert újonnan szerzett barátaimmal nem akartam beszélni, Billy pedig már rég hazament.

Ismét abba a furcsa, letargikus állapotba kerültem. Ismét furcsán előremeredt a szemem, s vér kezdett előbukkanni belőle…