Viking-szerelemi történet

Szeli a hős hajója végig a tengereket,
"Előttünk Grönland! Előre emberek!"
Csapja szét maga előtt a habokat a hajó,
Közel van már a part, oda is kiállt: "Hahó!"
Választ még nem hall a Hős füle,
Valaki várja a parton - érzi szíve.

Ki kell kötni a hajót, olyan közel van már a part,
"Rajta legények! Kikötni a hajónkat! Rajta! Rajta!"
Hős hirtelen neszt hall, "Csendet legények!"
Fülel még egy ideig - "Valaki itt énekelget!"
Öszenéznek mind-mind "Ki lehet az, hős vezér?
Tán egy varkürg? Esetleg egy csodaszép lény?"
Nem tud erre mit válaszolni a hős férfi,
A csodaszép hangfoszlányokat Ő is csak füleli,
"Ki lehet e fiatal pára? Látjátok vitézek?!
Ott! A portan állva!" s a nő hangja elrabolta szívet,
Mely eddig olyan nagyon erősen vert a hős mellkasában,
Mely most hirtelen ellágyult egy szép asszony szavára.

Kiszállnak mind a partra a vikingkeg,
S hallgatják, mint a gyönyörűség énekel.
A hős szíve együtt repül el messzire a hanggal,
Boldogsággal telt meg az, mi eddig tele volt haraggal.

A férfiak mind-mind körésereglettek,
S ámuldozva hallgatták tovább az éneket.
A nő már más nyelven énekelt, nem értették,
De lázasan már Ők is tovább énekelték.
Csak a Hős maradt néma,
Ő csak a refrént tátogta néha.

A Hős érezte már, menthetetlen helyzete,
Kész. Ennyi. Feladja. Ez lett a végzete.
Odalépett a nőhöz, ki abbahagyta az éneket,
S öszinte csodálattal nézte végig a vitézeket.
"Kik vagytok ti, kik betörtök a Hold birodalmába?"
Kérdezte tőllük nagyon-nagyon, őszintén aggótva.
"Érted jöttünk, szépséges Hold-leány!" válaszolta a hős
"Ne mtudom ki vagy te, de tiéd már a jövőm!"
A leányka elmosolyodva csak így folytatta:
"Ugyan, ugyan, ne mondjon ilyet, kedves Uram!"
De a férfin minden érzés eluralkodott,
Önnönmagának tovább már nem parancsolhatott.
Megcsókolta a lányt, ki ijedve menekült tőlle,
Utána a Hős a szigeten már mindhiába kereste.

Egy hét múlva feladták már a lány megtalálását,
S kihajóztak újra, hazafelé a hét tengeren át.
A Hős mindvégig a csókra, s a csodaszép lányra gondolt,
Mindörökké él már őbenne, bármerre is barangolt,
Tudta, nincs menedék, a lányé szíve, senki másé.
Akkor is a lányra gondolt, mikor massírozott a csata felé.

Minden asszonyban a lányt kereste, de egyikben se lelte.
Fájt neki szíve, s nem tudta szabad-e újra szeretni-e?

Százszor, s ezerszer beárta a tengerek minden szigetét,
De sehol sem lelte meg az Ő réges-régi szerelmét.
Otthon, mikor újra hazájába tért, haldoklott már.
Húzta, betegítette Őt egyre jobban csak az ágy.
Ki akart a hős törni, szerelme karjaiba menekülni,
Hogy újra átélhesse újra, milyen is igazán szeretni.

Eljöttek érte a Halál angyalai, de nem bántották,
"Szeret ez az öreg szív még mindig" - jól tudták.
Mikor az öreg hős örökre behunyta szemét, akkor is
csak a csodaszép zenét hallotta, s meg nem lelt szerelmit.