A költöztetős autó megállt a ház ajtaja előtt, majd három fickó kiugrott belőle, majd a dobozaimat felhordták a harmadik emeltre (az volt a legfelső emelet, a padláson kívül). Nem kérték, hogy segítsünk nekik, szó nélkül felhordták még a bútorokat is – igaz, abból egyenlőre nem volt sok, csak egy-két; egy ágy, három szekrény, pár könyves szekrény, egy tévé, és egy kanapé fotellel. Majdnem egy óra múlva már a bedobozolt házban álltunk, a költöztetősök pedig addigra már elmentek. Ezután a dokiék felajánlották, hogy segítenek kipakolni, de én egyedül akartam maradni, egy elküldtem őket, megnyugtatva, hogy már nem vagyok kislány, menni fog egyedül is. Vonakodva bár, de bólintottak egyet, s magamra hagytak.

Ott álltam egyedül egy csomó barna dobozzal, amin a nevem s az új címem voltak. Hirtelen megkordult a gyomrom. Körülnéztem, de akkor kaja még nem volt a házban. Szomorúan felsóhajtottam, s megígértem magamnak, ha kicsomagoltam a dobozok felét, leugrok a boltba, venni pár falat kaját; ez volt a motiváló erő.

A tapétavágót (amit a dokiék hagytak itt) a kezembe vette, s felvágtam vele egy dobozon a ragasztást; ebben könyvek voltak. A dobozt a könyvespolcokhoz toltam, amit a költöztetősök a nappaliba tettek, majd elkezdtem pakolni rájuk a könyveket – egy doboz már kész! Mentek a következőhöz; ebben ruhák voltak, felemeltem, viszonylag könnyű volt, s a hálóba vittem, majd az egyik ruhásszekrénybe belepakoltam; csak fekete ruha…

A hasam megint hatalmasat kordult, de rászóltam, hogy csend legyen, most még legalább kettő dobozt ki kell pakolni! A következőhöz mentem, azon egy “törékeny” jel is volt, tudtam, hogy akkor ebben a tányérok és evőeszközök lesznek, így óvatosan felemelve, rögtön a konyhába vittem, ráraktam az eredetileg már ott lévő asztalra, kinyitottam, majd elkezdtem belőle kipakolni, a szintén még otthagyott konyhabútorokba. Azt hiszem ez tartott a legtöbb ideig; kivenni a papírból az edényeket, majd betenni a szekrénybe. Az evőeszközök is mind-mind külön voltak csomagolva.

Már az utolsónál tartottam, amikor valami furcsa hang ütötte meg a fülemet – a csengő! Elcsodálkoztam, majd odamentem, s kinyitottam az ajtót. Egy mosolygós, öreg néni állt előttem.

- Szervusz! Te vagy az új lakó, igaz? A nevem Marika néni! Alattad lakom! – majd hirtelen egy csomagot nyújtott át nekem: - Hoztam neked egy kis elemózsiát! Gondolom még nincs semmi ételed itthon, gondoltam áthozok neked egy kicsit az almás pitémből! – majd súgva így szólt: - Ez a specialitásom! – majd ismét visszatért rendes hangjához: - Ha bármire szükséged van, csak szólj nyugodtan! Pont alattad vagyok! – majd megfordult, de még utána tudtam szólni:

- Köszönöm! – majd csodálkozásom mintha erőt vett volna rajtam, több nem jött ki a torkomon, becsuktam az ajtót. A kis csomagot a konyhába vittem, majd ki is bontottam; a frissen sült alma illata csapta meg az orromat. Továbbontottam, egészen addig, amíg meg nem találtam a “kincset”. Egy hatalmas nagy almás pite volt! Rögtön elő is vettem egy nemrég helyére került villát, s neki is estem a gőzölgő finomságnak! Isteni volt!

Újult erővel láttam nekik a csomagok további kibontásának; de ezután furcsa dolog történt; minden félórában megszólalt a csengőm; az ott lakó nénik és bácsik egytől-egyig meglátogattak, s valami kis ajándékot hoztak nekem; valakitől egy csokit, valakitől egy doboz multivitaminos gyümölcslét kaptam. Nem volt olyan, aki üres kézzel állt volna be hozzám! És persze mindannyian elláttak valami jó tanáccsal; egyik bácsi még azt is mondta, ha valaki betörne hozzám, akkor az éjszaka közepén is, sikítsak, s Ő rögtön itt fog teremni, s majd megvéd engem, hiszen Ő hivatásos katona volt. Elmosolyodtam, s kedvesen megköszöntem neki; talán annyira nem is volt baj, hogy öregekkel kellett együtt élnem… talán, ha fiatalok lettek volna, szörnyű lett volna… talán hozzám se szóltak volna… talán.