agyapám emlékére

Milliónyi sóhaj szakadt a levegőbe,
Ahogy álltunk hatan a temetőben.
Sírhelyet kerestünk nagyapámnak,
Ki az éjjel itthagyott mindannyiunkat.

Apám mondta el reggel.
Bejött rögtön amint felkeltem.
Erősen Magához szorított,
S én nem mertem megtudni a titkot.

Így szólt: "Nincs többé Nagypapa"
Majd elengedett s ráfeküdt az ágyra.
Magam elé meredtem, s hallgattam ahogy zokog apám,
Nagyon nyeltem, míg nem jöttek a könnyek. Mindegy már.

Én is zokogni kezdtem, majd hívtuk testvéremet.
Szegény báttyám! Olyan messze, Ó, de még mennyire!
S e kegyetlen hírt, így, telefonon keresztül tudta meg.
Tudod milyen az Élet? elmondom. Kegyetlen.

Ahogy beléptem házába,
Mintha minden ugyanolyan volna.
A kisasztalon a lottó és a pénz mi rá való,
Itt egy toll, a könyve, újságok, ott egy olló.

Mintha minden percben megjelenne széles mosollyal,
S azt mondaná "Nem haltam meg! Itt vagyok! Mondjad!"
De tudtam, néma marad cipőjétől a lépcső mostmár,
Nem Nagyapám, ki ezentúl azon járkál.

Emlékek ezrede tört fel fejembe,
Emlékszem, egyszer, még réges-régen,
Egy ostoba, s csúnya ajdándékot adtam neki születésnapjára,
S Ő kitette a Főhelyre, hogy mindenki lássa, s megcsodálja.

S az ebéden, melyet ott ettünk meg nálla,
Most, hogy már elütött halálának órája,
Nagyanyám azt mondta, üljek Ő helyére,
De én sírvafakadtam, nem tehetem. Nem.

Kitört belőlem a sírás, folyamatosna könnyeztem.
Ahogy körülnéztem lakásán, folyton Ő jutott eszembe.
Csak ültem némán tányér levesem felett,
S vártam, sajátját hadd sózza meg.

Ez volt szokása. Minden jól megsózott.
Így került az ebédre só, bármi is volt.
No, és mondása "Rend a lelke mindennek!"
Én pedig folyton csak kinevettem...

Mikor vásárba igyekeztünk, s azt mondtam kopasz fejére
"Majd hozok neked egy szép fésűt!" - Ő meg csak nevetett.
Tőllem sohase vett semmit se sértésnek, Ó! pedig mennyit mondtam!
De Ő ilyen jó volt.. Most is sutogom "Szeretlek, Nagypapa..."