Beatrix története ott kezdődik, ahol általában a legtöbb történet véget ér – az iskolai évvégénél. Vagyis, pár hónappal még évvége előtt…

A lány némán ült a padjában, kissé elnyújtózkodott, majd az év végi jegyein gondolkodott. Épp szünet volt, így szabad volt gondolkodni is. Nem volt valami fényes tanuló, az átlaga kicsit kevesebb, mint 4 egész volt. Ez Őt is nagyon lehangolta. Tudta, hogy változtatnia kell, de már nem tudott… Alig volt hátra két hónap. Ennyi idő alatt nem tudott rendbe hozni semmit se. Kezeibe temette arcát, majd így várta a csengőt – 5 perc múlva meg is kapta. Végre, irodalom óra lesz. Azt legalább szereti. Mikor a tanár bejött, a szokásos majdnem 10 perces késéssel , felállt az osztály, majd a tanárnő végigpásztázott a sorokon.

- Beatrix! – nézett a lányra, aki erre felkapta a fejét: - Te szoktál írni, igaz? – a lány bólintott: - Itt van egy írói mesterkúrzúsra való lehetőség. Szeretnél jelentkezni?

- Igen! – mondta a lány, majd már pattant is fel, kiment a tanáriig. Miss Julia Winter, az irodalomtanár pedig egy leírást s egy lapot adott a lánynak. Beatrix nagyon boldog lett. Végre, egy olyan dolog, amit mindig is akart csinálni! Itt volt előtte, élete legnagyobb lehetősége. Alig várta a percet, hogy hazaérhessen, s megkérdezhesse a dologról a szüleit… Nos, ez a megkérdezés váratott még magára, ugyanis Beatrix annyira tartott szülei ellenzésétől, hogy csak egy hónap múlva merte megkérdezni tőlük – szerencsére a szülei belementek. Beatrix egyre boldogabb lett.

Anyja javaslatára hamarosan írt is egy e-mailt a kurzust hirdetőnek, de pechére a nő nem írt vissza egy hét múlva se, így Beatrix elküldte ismét levelét, de arra sem kapott választ. Szomorú lett, mire anyja azt mondta neki, hogy akkor majd felhívják valamikor. Ez valamennyire visszaadta a hitét a lánynak. Anyja feltétele csak annyi volt, hogy majd az év végi zárás után történjen meg ez a hívás.

Teltek, múltak a napok, végre eljött az év vége is, ahol Beatrix megkapta bizonyítványát, benne a majd’ 4 egészes átlagával. Nem volt megelégedve önmagával. Sőt! Szégyellte önmagát. Félt szülei reakciójától is – tudta, hogy nem ezt várták el tőle. Végül, hazaért. Anyja már várta. Beatrix, amint a házba lépett, átnyújtotta a bizonyítványát. Hamarosan apja is betért a házba, Ő is szemügyre vette a „csodás eredményt”. Rettenetesen felbőszült rajta.

- Történelemből is hármas? Belőled soha nem lesz bölcsész! És arról az írói kúrzúsról le is mondhatsz.

A lánynak ennyi elég is volt. Felment a szobájába, ahol rettenetes zokogásba kezdett, s nem értette a szüleit; elvégre megígérték már neki, hogy részt vehet a kurzuson. Akkor miért? Akkor miért nem  engedik most? Valahogy azt érezte, hogy a szülei nem értik meg. Hisz’ ki tudja? Annyira vágyott már a „nagy áttörésre”, annyi helyre küldte el munkáit, de eddig a percig mindenhonnan elutasítást kapott. S most… meglenne a lehetősége… Elvégre, a kurzus végén a beadott vizsgamunkák megjelennének… Ki tudja… talán felfedeznék. S már nem csak az asztalfióknak írna.

Nagyot sóhajtott. Hirtelen az jutott eszébe, hogy a szülei régen olvasták az írásait. Vagyis, emlékei szerint apja még egyet sem olvasott, anyja pedig 4-5 évvel ezelőtt, s akkor is talán csak 4-5-töt.

Fájó gondolataiból apja zökkentette ki, aki azért kiáltozott, hogy menjen le, s segítsen neki. Miközben Beatrix a kertben szorgoskodott, szülei azon morfondíroztak, hogy vajon miért kapott ilyen rossz jegyeket „A tanár csak azt látják, hogy nagy feketeség, s azért adtak rossz jegyet!” „Nem vagy megint pontos!” „Nem figyelsz a munkádra!” „Túl sokat szórakozol! Túl sokat lógsz az interneten! Túl sokat rajzolgatsz!” – bármi mást is mondtak szülei, a vége mindig ugyanaz volt: „Te vagy a hibás, Beatrix, te nem tanultál! Mindez a te hibád!”

A lány soha nem értette a szüleit – miért mondanak neki mindig ilyen dolgokat? Miért jó nekik, ha hatalmas fájdalmat okoznak így a lányuknak? Miért jó nekik az, hogy a lelkét hasogatják? Miért jó az nekik, hogy megfosztják egy álmától? Nem tudta a válaszokat…

Legszívesebben levágta volna a szerszámokat a fűbe, s felordított volna, hogy „ELÉG! HAGYJÁTOK ABBA!” – de nem tette. Tudta, hogy nem lenne helyes. Így inkább némaságba burkolózott inkább csak, s tovább kertészkedett, abban bízva, hogy fog valami történni, ami megváltoztatja a jelenlegi helyzetet – s hogy jelentkezhet majd a kurzusra. Elvégre, ez volt minden álma. S legjobban fájó pontja is.

- Dolgoznod kell a nyáron! – szólalt meg az apja hirtelen. Beatrix nem mondott semmit, tovább gazolt: - Elmehetsz majd valamelyik nagy áruházba árufeltöltőnek! – Beatrix nagyot sóhajtott, majd így szólt:

- Elmegyek majd Agnes-hez – Agnes Beatrix nagynénje volt, pontosan Lucy húga.

- S ott mit akarsz csinálni?! – kérdezte apja, aki rögtön arra gyanakodott, hogy lánya csak szórakozni akar menni, ugyanis Agnes egy közeli nagyvárosban lakott, míg Beatrixék vidéken.

- Nem tudom… Talán majd a kávézóban valamit – Agnes új élettársának ugyanis volt egy kávézója, vagyis, még nem volt, az utolsó simítások még hátravoltak benne. Apja erre csal hümmögött valamit, amit Beatrix nem értett, de volt egy olyan érzése, hogy jobb is hogyha nem érti.

A lány szerencséjére, még aznap felhívták Agnest, aki ígéretet tett, hogy megkérdezi Josephet, élettársát, hogy tehet-e valamit az ügyben. Pár nap múlva már jött is egy üzenet: Beatrix segíthet majd a „nagytakarításban”, amit majd a kávézóban rendeznek… Nos, így indult Beatrix 16dik nyara.