|
A mulatság vége
A mulatság vége
- Istenem, mi ez? – súgtam a fiú fülébe, aki már olyan közel volt, hogy a halk szavaimat meghallhatta.
- Nem tudom, de ne mozdulj! – Benji szavai rettegéssel telítődtek. Valami miatt nagyon félt. S az a valami a két sárga szempár tulajdonosa volt.
A szempár még mindig minket nézett, s a sárga szín annyira világított, hogy még én is láthattam, amikor a lény mikor pislog.
- Mutasd magad, bárki is légy! – kiáltott rá Benji. Hangjában még mindig megcsendült a félelem, de azért határozott maradt.
- Mit csinálsz? És ha megtámad minket? – súgtam a fülébe aggódva.
- Nem lesz semmi baj! – a fiú hangja bizonytalan volt, s én ismét a sárga szempár tulajdonosára néztem. A kijelentésével inkább magát akarta megnyugtatni, s nem engem.
Amikor megláttam a szemek helyét, akkor nem tudtam, higy álmodom-e vagy sem. Az már nem volt ott, hanem sokkal közelebb lépett felénk s így kivehettük, hogy mi, vagy ki is az.
Én nem nagyon néztem ki belőle semmit, csak azt, hogy valami csapzott kutya az.
- Mi ez? – kérdeztem Benjamintól s közben a fiút néztem.
- Ez egy vérfarkas.
- Hmm… Meg kell hagyni, nem is vagytok olyan ostobák, mint amilyen a többi vámpír… - felkaptam a fejem erre az idegen férfihangra.
Már nem nézett ki úgy az a lény, mint egy kutya. Már tisztán kivehettem a hosszú szőke haját, s magas, férfias termetét.
- Ki vagy te? – kérdezte Benji.
- Én? Én Dust vagyok, a vérfarkas. És ti? – valami azt súgta, hogy ő nem is akarja igazán megtudni a nevünket.
- Én Cirmonella vagyok! Mit akarsz te itt?
- Nem akartam megzavarni a kis bálotokat, de sajnos, muszáj volt… - miközben beszélt a körmeit nézte s közben némelyikből egy kis koszt szedett ki. Az arca kissé unott volt. – Remélem, nemsokára megérkezik a többi vérfarkas is… Tudjátok, hogy milyen unalmas így, hogy folyton van ez a versengés a két faj között?
- Ezt meg hogy érted? Miféle két faj? – kérdeztem értetlenül. Nem igazán értettem, hogy mit is akar mondani.
- Hmm. Ahhoz képest, hogy vámpír vagy eléggé tudatlan is… Csak ezt nem tudom, hogy miért nem lepődöm meg ilyenen…
- De én nem vagyok vámpír! – tiltakoztam.
- Akkor mi vagy? Nehogy azt mond, hogy ember, mert azt úgysem hiszem el!
- De. Ember vagyok! – kiléptem Benjamin háta mögül, s Dust elé álltam. Benjamin mikor felfogta a helyzetet rögtön megragadta a kezem, s visszahúzott.
- HAHAHA! Hát, ti vámpírok nagyon vicce-sek vagytok! Nem fogom elhinni, hogy egy ember itt tud így élni, hogy nem ő a főfogás a vacsorán! HAHAHA! – hirtelen elkomorodott – Nem akarok ünneprontó lenni, de én a vérfarka-sok oldalán állok, ígyhát nem tehetek mást… - Dust nem fejezte be a mondtatod, hanem hagyta, hogy a vége a levegőbe lógjon.
- Miért, mit akarsz tenni? – kérdezte gyanakodva Benji.
- Hát… Mondjuk… Megöllek benneteket!
Meghökkentem. Hogy tud valaki ennyire természetesen beszélni a gyilkolásról, főleg egy olyanról, melyet őmaga akar véghez vinni.
Benjamin gyorsan megint elmém állt, s testével próbált megvédeni. Tudta, hogy nem tehet mást, csak ennyit. Őneki nem szabad csatát kezdeményeznie, ha azt el is tudja kerülni.
- Azt én nem fogom engedni! – mondta a fiú határozottan.
Dust megvillantotta éles fogait s karmait, majd elkezdett Benjamin felé rohanni, aki kezét kinyújtva támadott. Köztudott, hogy a vámpírok körme, illetve fogai nagyon erősek, s talán erősebbek, mint a vérfarkasoké.
Én csak álltam, mert meg sem bírtam mozdulni a félelemtől, s az izgalomtól. Nem mertem odanézni se, csak úgy, ha kényszerít-tettem magam. Nem akartam egyik férfi pusz-tulását sem végignézni.
A két férfi a földön feküdt, s Benjamin volt fölül, ami kissé megnyugvást okozott nekem, bár tudtam a kettőjük közt a csata még nem ért véget.
Aztán egy hirtelen mozdulattal Dust került fölülre. Idegesen nekiiramodtam, de visszarántot-tam magam: én nem tudok harcolni, s Benji csak idegesebb lenne miattam!
Dust behúzott egyet Benjaminnak, aki emiatt nem tudott védekezni, mert az ütés erőssége miatt nyaka elfordult, s majdnem kitört.
A vérfarkas éles karmait Benjamin gyomrába mélyesztette, majd diadalmasan felállt, s lihegve rám meredt.
Nem mertem megmozdulni sem, s éreztem, hogy teljesen lerökönyödöm. Benji meghalt? Ennyi lenne egy vámpír halála? Ennyire könnyű megölni egy ilyen csodálatos lényt, mint a vámpír? Mint az én Benjim?
- A barátoddal egy kicsit megküzdöttem, de veled ennyit se kell tennem! – Dust karmaival felém fordulva elkezdetett rohanni.
Én megragadtam a mellettem lévő gyertyatartót s az égő gyertyákkal felé fordulva szúrtam. Egy pillanat alatt játszódott le a jelenet.
Dust elesett, mert Benji utolsó ereivel kibuktatta őt.
Én egyhelyben térdeltem s félelmemben a szemem is behunytam. Nem mertem mozdulni se. Mikor kinyitottam hányingerem támadt a látványtól.
A gyertyák Dust gyomrán hagytak nyomokat, s már egy sem égett a kis lángocskák közül.
Visszarántottam az állványt s a másik, kovácsoltvas alját használtam.
Már „állva harcoltam”, s próbáltam Dust fejét támadni. Ismét becsuktam a szemem, s csak akkor nyitottam ki, mikor úgy gondoltam, hogy legyőztem ellenfelem.
Sajnos nem lett igazam.
Csak egy kishelyen vérzett, s már rohant is felém.
Ismét lesújtottam a fegyveremmel, amely célba talált, s hallottam, hogy valami kettőt koppan a padlón, s az előttem álló merev test fej nélkül a földre rogy. Megborzongtam a látványtól; szabályosan lefejeztem egy vérfarkast!
Éreztem, ahogy testemben leapad a félelem, s az adrenalin. Néha beleremegtem a látványba, de eszembe jutott valami.
Odaléptem Benjaminhoz, akin látszott, hogy nem fogja sokáig bírni. Benji a halálán volt.
Ott feküdt a földön előttem, s nyitott szemével a plafont bámulta. Lefeküdtem hozzá, s átöleltem.
Nagy szorongásomat leküzdve megcsókol-tam őt, ami miatt először nevetett, majd fájdal-masan összeszisszent.
- Ne… Ne halj meg… - suttogtam neki.
Halottam, hogy a zene már nem szól a teremben, s valaki mellém lép.
Hallottam, ahogy Benjamin mély, mégis zavarosan lélegzeteket vesz.
- Ne halj meg, kérlek! – ismételtem suttogva a fülébe, közben könnyeimmel küszködtem. Nem válaszolt. Egyszerűen csak hörgött.
Valaki lehajolt mellém, így felismertem, hogy Rahsten volt az. Megfogta a vállam, s hátrarántott.
Éreztem, hogy valami a torkomban ragad, s ki akar törni, s sikerült is neki.
Ráborultam Rahstenre, s ott zokogtam mindenki előtt.
Senki nem szólt.
Elengedtem Rahstent és ismét Benjaminra néztem.
Ő is engem nézett.
- Ne… sírj… - mondta. Hangja remegett, s ez a pár szó is nagy erőfeszítésébe került.
- Ne halj meg… Ne… Megöltem miattad azt a dög vérfarkast! NE HALJ MEG!
Zokogásom közben megfogtam a kezét, s végigsimítottam az arcát. Ő becsukta a szemét s én is így tettem.
Megszorította a kezem. Így akarta elfojtani fájdalmát.
Én is meg akartam szorítani az övét, de valami miatt már nem az ő kezét fogtam, hanem a sajátomat.
Kinyitottam a szemem. Nem láttam sehol sem Benjamint, hanem csak egy nagy hamukupacot.
Tudtam már, hogy mi is történt…
A hamukupac előttem Benjamint volt.
Mert a vámpírok így halnak meg.
Nem marad utánuk semmi sem csak a hamu és néhány emlékkép az ismerőseinek agyában.
Más semmi.
Egy percig még dermedten figyeltem, majd Ráborultam a hamumaradványra, s azon zokogtam. A torkomat elszorította a fájdalom.
Körülöttem a sok vidám feketeruhás ember hirtelen hidegséget árasztott, s én emiatt felro-hantam a szobámba.
Az ágyra feküdtem, s zokogni kezdtem.
Nem jött fel senki sem, s nem hallottam a zenét sem.
Tudtam, hogy Benjamin meghalt, de nem mertem elhinni.
Kilenc nap telt el így.
Mind a kilenc napon esett az eső, s süvített a szél.
Néha úgy éreztem, hogy az időjárás is Benjamint siratja, csakúgy, mint én.
Rahsten egyszer sem jött be hozzám, s emiatt hálás is voltam neki.
Felkeltem.
Ismét sötétbe borult az ég, s esni kezdett.
Kellett nekem az eső, mert gyakran éreztem úgy, hogy az eső változást, megnyugvást hoz nekem.
A szekrényhez léptem, s kivettem egy ruhát, ami piros színű volt. Ráfektettem az ágyra, s kimentem a fürdőszobába.
Melegvizet engedtem, s megfürödtem, majd kifésültem a hajamat s kontyba kötöttem.
Visszamentem a szobámba, s felvettem a piros ruhát, majd leültem az ágy szélére.
Esteledett. A nap már félig nyugalomra tért, s én is felkeltem s kiléptem a folyosóra.
Lementem a hallba, de nem láttam már Benjamin maradványait, hiába reménykedtem benne.
Leültem a földre és azt a helyet néztem, ahol utoljára láttam őt.
Hallottam, hogy valaki jön le a lépcsőn és odanéztem.
Rahsten volt az. Kissé szomorúnak tűnt.
Rámosolyogtam, s ekkor az a szomorúság megenyhült az arcán.
Egy kis fedeles fém csészét nyújtott felém.
Felnyitottam annak a tetejét, s valami hamut láttam benne.
Tudtam ki az…
- Benjamin – mondtam suttogva, majd Rahstenre néztem – Köszönöm!
- Tudtam, hogy nem szabad, hogy ne legyen róla emléked!
Sokáig néztük egymást, majd így szólt:
- Még mindig akarsz vámpír lenni?
- Igen. Benjamin emléke miatt…
- De… akkor is, ha csak hamu marad belőled?
- Engem nem zavar. Csak legyen, aki nem felejt el… Úgy, mint én Benjamint. Nagyon kedveltem őt, már talán szerettem is. Örökké hiányozni fog…
- Igen. Tudom, hogy mit érzel…
- Tudod?
- Igen. Velem is történt hasonló, még száz évvel ezelőtt. Elmeséljem?
- Igen, kérlek!
- Úgy hívták a lányt, hogy Dóró. Meg akart menteni egy vámpírvadász elől, de a fakaró eltalálta. Pont a szívén. Sose fogom elfelejteni, és tudod, hogy miért?
- Nem. Miért?
- Mert akit szeret az ember vagy bármimás lény, azt sose fogja elfelejteni. Ha csak a barátod is volt, vagy épp az udvarlód, vagy, mint nálam, a feleségem. Szerettem őt, Cirmonella. Feleségül is vettem, mert nagyon szerettem őt. S kellett a közelsége, de mégis meghalt, de tudta, hogy sosem fogom elfelejteni. Igaz, nekem nem maradt meg róla emlékem, mert a vámpírvadász miatt el kellett onnan jönnöm, s így ma se tudom, hogy hol vannak a hamu szemei. Nem akartam, hogy te is így tegyél, ezért összeszedtem a hamut s beleraktam ebbe az urnába, hogy neked legyen róla valami bizonyítékod, hogy létezett. De remélem tudta, hogy szereted…
- Nem, de tudta, hogy kedvelem s neki ennyi is elég volt ahhoz, hogy boldogan haljon meg…
Az urnát az ágyam melletti kis szekrényre raktam, hogyha felkelek mindig lássam. Sosem feledtem Benjit. Hiszen, akit szeretnek, azt sosem feledik. Mert a szív sosem feled.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
