Önkéntes száműzetés

A fiú kiugrott az ablakon, s fél óra múlva vissza is jött egy kis barna csomaggal. Addigra Billy és Paul elmentek lakmározni, így egyedül maradtam Joellel.

- Ebben van benne a kendő. Remélem, tetszik.

Kinyitottam a csomagot és felpróbáltam a kendőt a kinyomott szememre. Jó volt, s a kendő is tetszett.

- Köszönöm. – szóltam, s közben Joelt figyeltem ő lopva körülnézett, s nekem úgy tűnt, mintha keresne valakit vagy valamit.

- Valami baj van?

- Nem, csak azt nézem, hogy hol van Billy és Paul.

- Elmentek.

- El?

- Igen.

- Hova?

- Lakmározni.

- Ja, ők még nem voltak?

- Még nem. Tényleg nem áll hülyén a kendő?

- Nem. Szerintem kifejezetten jól áll neked.

- Kösz. Hmm.

- Valami baj van?

- Velem?

- Igen.

- Nem, nincs, csak elgondolkodtam… Szegény kicsi Wolfi…

- A kis vérfarkas ugye?

- Igen az. Hiányzik…

- Igen… Megértem… Nekem is volt egy kiskutyám gyerekkoromba, de már meghalt…

- Mikor születtél?

- ÉN?

- Igen, te.

- 1840-ben.

- Én 1846-ban… Kicsit idősebb vagy…

- Lehet, de te mikor lettél vámpír?

- ÉN? 1862-ben. TE?

- Milyen furcsa… Én is pont 1862-ben…

- Hm. Érdekes. Itt alszotok a barátoddal?

- Ha lehet…

- Persze, hogy lehet! Én örülnék is neki! Akkor legalább nem én élnék itt csak egyedül Billyvel. Nem mintha nem élvezném a társoságát, de azért egy idő után nem jó… Nem kibeszélni akarom őt, de én szeretek új emberekkel megismerkedni. Remélem, megértesz.

- Igen, meg. Én is szeretek új emberekkel megismerkedni!

A fél szemem megmerevedett, s csak annyit halottam még, hogy Joel azt kérdezi:

- Valami baj van?

Teljesen kizártam a külvilágot. A fejem elé emeltem a kezem, s a körmeim megnőttek.

Joel arca elfehéredett, s hátrálni kezdett, majd nekiment a falnak s a félelemtől leült a földre s a kezeit védekezés gyanánt használta.

Vészesen közeledni kezdtem felé, s egyre közelebb s közelebb kerültem hozzá.

Felemeltem a kezem, s ott álltam a fiú előtt.

Nem bírtam megmozdulni, mert valaki lefogott.

Hátrafordultam. Billy volt az. A fiú bátran állt előttem.

Ismét felemeltem a kezem, de most valami megakadályozott:

- NEEEEEE! – kiáltottam.

Ismét tudtam uralkodni magamon, s Billyre néztem, aki elég furcsán nézett rám.

- Mit tettél? – kérdezte tőlem.

- Semmit… Ne is engedd! – a nyakába borultam, s sírni kezdtem. Ő nem szólt semmit, csak mereven állt.

Letöröltem a könnyeim, s ránéztem Joelra. Ő a földön ült, s félve, de mégis meredtem engem nézett. A szeme tele volt gyűlölettel, s félelemmel. Éreztem a megvetést is benne.

- Na haragudj… Én…

- Mit tettél… - ismételte Billy. Lehajtottam a fejem, s csak most vettem észre, hogy Joel alatt egy tócsa van.

- Ez… én… én tettem veled? – odarohantam hozzá, de Billy elkapta a karomat. Nem mondott semmit.

- Nem engedhetem.

- Megértelek… Billy…

- Igen?

- Megtennél nekem egy szívességet?

- Mi lenne az?

- Bezárnád az ajtót és az ablakot úgy, hogy én ne nyithassam ki?

- Cirmonella…

- Igen?

- Biztos ezt akarod?

- Igen. Ezt.

- Ha te így kívánod…

- Meg kell értened… Nem akarok fájdalmat senkinek se!

- Megértelek. Meg is teszem. Ha te így akarod…

20 napig voltam ott benn, egyedül a szobában, s egyszer sem történt, hogy ebbe a furcsa módba kerültem volna.

A földön feküdtem, s közben énekeltem.

Felkaptam a fejem, mert nyílt az ajtó.

- Hihi, Billy! – szóltam boldogan. Billy nem tűnt boldognak.

- Hihi, nem vagy boldog! – szóltam újra.

- Volt?

- MI?

- Az a mód.

- Nem… Miért?

- Akkor már vége lehet ennek a frásznak?

- Frász… HIHI!

Billy két pofont kevert le, hogy térjek észhez.

- Cirmonella! MOST NINCS IDŐ HÜLYÉSKEDÉSRE! MOST RÓLAD VAN SZÓ! NEM KELLENE EGY KICSIT KOMOLYODNOD? – ordította.

- De… - suttogtam. – Na haragudj, de… - nem folytattan tovább a mondatot, mert a szemem kigubbadt, s egyszerűen felpattantam, s suhanva kikerültem Billyt, aki látszólag nagyon meglepődött, s kimentem az ajtón s rázártam a fiúra.

Nem szóltam semmit.

A furcsa módnak vége lett.

- Paul! Joel! – kiabáltam, de nem jött válasz.

Bementem a nappaliba, s a két fiú figyelmesen figyelt engem.

- Hello! – köszöntem.

- Billy?

- Pisil. – suttogtam.

A két fiú összenézett, de nem szóltak semmit.

- Valami baj van? – kérdeztem.

- Nem… Csak meglepődtünk, hogy kiengedett…

- Hát, igen, én is furcsálltam, de azt mondta, hogy bíz bennem. Nem mondta nektek?

- Mit?

- Azt, hogy… Kienged.

- Nem nekünk nem szólt.

A szemem hirtelen kigubbadt, s elkezdtem a két fiú felé közeledni. Mindenről tudta, de nem tudtam irányítania mozdulataimat.

A kezeimen a körmök ismét megnőttek.

Egy egyszerű mozdulattal levágtam Paul fejét, majd Joel következett.

Ráugrottam, s elkezdtem szívni a vérét.

Joel nem szólt semmit.

Én egy nemes s egyszerű mozdulattal leszálltam róla, s beleszúrtam a nagy körmeimmel a testébe.

Vége lett a furcsa módnak, s én összeestem, de fel tudtam kelni.