Mint az embereknél a könny

Nem álmodtam semmi borongóst, de mégis felriadtam izzadtan, s ziháltan. Nem emlékszem másra az álmomból, csak egy furcsán suttogó de mégis egy nagyon keserű hangra: „Nem te vagy! Nem te vagy! Nem te vagy! Miért futsz? Nem te vagy!”

Egész éjjel kísértett ez a hang. Bármerre jártam a Damnish házban, úgyéreztem, mintha a kövek, a páncélok, a képek, az ajtók és a szobák is ezt súgták volna a fülembe. Menekültem a hang elől.

Három napja vagyunk Damniséknál, ami nem zavar, de aggaszt. Nem tudom, hogy mi történhetett a mi házunkkal. Végül azt a következtetést vontam le, hogy a vérfarkasok még mindig a ház közelében vannak, és Rahsten nem akarja, hogy bajunk essen.

Nem történt semmi különös se az egész ottlétem alatt. Mindig ugyanaz történt.

Vacsora, vámpír-lakoma, alvás. Néha-néha beszélgettünk is Katetel vagy Thomassal. Ez legtöbbször az ő szobájukban történt. Hogy nehogy félreértsétek, Thomasnak és Katenek közös szobájuk van.

Épp egy ilyen beszélgetésről jöttem vissza, amikor véletlenül a könyvtár előtt haladtam el.

Hallottam, hogy Rahsten és Emily beszélgetett. Úgy gondoltam, hogy ezt nekem is hallanom kell, s azon voltam, hogy benyitok, de megállt a szavak miatt a kilincsen a kezem.

- Nem ő az. – ezt Emily mondta.

- Miből gondolod?

- Mert nem ő az. Tudod, hogy eddig nem tévedtem! Pedig már tíz éve vagyok a szakmában!

- De…

- Sajnálom, Rahsten, de nem ő az. Nem megfelelő az atmoszférája.

- Nem tudom elhinni… Én szentül hittem benne…

- De tévedtél. Nem Cirmonella az…

- Akkor ki?

- Talán Kate… De nem hinném, mert benne és a testvérébe ugyanazt érzem. Ha Kate és Thomas együtt lenne, egy testben, akkor biztosan állíthatnám, hogy ők azok.

- Még mindig nem tudom felfogni, hogy kudarcot vallottam…

- Ez nem kudarc… csak egy egyszerű tévedés.

- Nem Cirmonella az… Nem ő az… Nem tudom elhinni… Nem ő az…

Nem bírtam tovább. Megfogtam a kilincset és lenyomtam. Amikor beléptem Rahsten és Emily engem nézett.

- Mindent halottam… Csak egyet nem értek… Mi nem vagyok?

- Cirmonella… Mi nem… - Rahsten mentegetőzni próbált.

- Mi nem vagyok? – ismételtem meg a kérdést.

- Cirmonella… nem te vagy… - itt egy végtelennek tűnő szünetet tartott Rahsten – nem te vagy az… egyetlen…

Felnézem az öreg vámpír képére, ami mellettem lógott a falon, a elismétltem, de úgy, mintha kérdezném:

- Nem én vagyok az egyetlen?

- Nem… Sajnálom.

Emily kiment ezzel a válasszal a könyvtárból.

- Cirmonella… sajnálom. Én azt gondoltam, hogy te vagy az egyetlen…

- Tudom… köszönöm a bizalmat… Én most… elmegyek…

- Hová mész?

- Aludni… hozzád… ha megengeded, s így is nálad maradhatok, ha nem is én vagyok… az…

- Persze… De…

- Továbbkutatsz az egyetlen után?

- Igen…

- Megértelek… Én is így tennék…

Éreztem, hogy valami végiggördül az arcomon a szememtől kezdve. Odakapam. Vér volt. Olyan, mint az embereknél a könny.

Egyszerűen kitéptem az ajtót s a szobámba rohantam, s összekapkodtam a dolgaimat. Nem érdekelt semmi csak, hogy minnél előbb elhagyhassam ezt a környéket.

A fejemben minden összekavarodott, kivétel egy dolgot. Már értettem, hogy mit is jelentett az álmom. Nem én vagyok az egyetlen.

A bőröndömet az ágyamra dobtam, én pedig elmentem „lakomázni”. Ma már megtámadtam egy embert, de nem volt elég.

Éjfélféle járt az idő, de senkit sem láttam az utcákon. Nem vártam tovább. Visszamentem Damnishékhoz.

Nem aludtam nappal, hanem gondolkodtam. Egy teljesen furcsa módban voltam. Se nem aludtam, se nem voltam ébren. Tudtam minden-ről, mégsem tudtam semmiről. A szemem mered-ten bámult előre, s én vártam, hogy belépjen Rahsten és mondja, hogy pakoljak össze, mert indulunk. De nem jött. Lementem vacsorázni, de senki más nem volt ott, csak én.

Vártam egy-két órát, de nem jött senki. Felálltam, s sétálgattam a házban. Senki sem volt ott rajtam kívül. Ezt csak a tizedik körömnél értettem meg. A szemem még mindig meredten előre bámult.

Elkezdtem félni. Remegtek végtagjain.

Elmentem a Damnish testvérek hálószobája előtt, s leültem az ajtó elé. Arra gondoltam, hogy biztos elmentek valahova, nekem pedig elfelejtettek szólni.

Felálltam s bekopogtam. Nem jött válasz.

Benyitottam a szobába. Megborzongtam a látványtól, s hányingerem is lett.

Kate és Thomas vérben fürödve, nyitott szemmel rám bámultak. A vér körülöttük már bordó volt, néhol pedig már fekete.

Kate az ágyán feküdt hason, Thomas pedig a földön, hason szintén. Odaléptem hozzájuk, s minden irtózásom leküzdve hátukra fektettem őket. Mindkettőjükön egy, hosszú, szerintem baltával vájt seb volt a mellkasukon.

Kimentem a szobából, s benyitottam az összes szobába. Mindenhol hasonló látvány tárult elém. Végre megtaláltam Emilyt s Rahsten is.

Ők teljesen másképp feküdtek. Rahsten feje a teste mellett feküdt, Emily megcsonkított teste mellett. Nem bírtam tovább a látványt s elhánytam magam abba a szobában, ahol Rahstennéket találtam.

- Jézusom. Mi történt itt… - mondtam a halottaknak. Valami furcsa kép belenyilallt az agyamba. Ott állok a szoba közepén, kezemben egy baltával, a szememből vér folyik.

Visszarohantam a szobámba, s felkaptam a bőröndöt és a kis ezüstszínű hengert, amiben Benji hamvai voltak.

Ugyanaz történt, mint mikor kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen. Elkezdtem vérezni. Ez olyan, mint az embereknél a könny. Mindig akar jönni, s mindig is jön. Van, aki kordában tudja tartani, de van, aki nem…

Kirohantam az utcára. Elkezdtem futni, s így nemsokára odaértem, ahol Rahsten lakott.

Nem volt ott senki, csak én.

Lerohantam a kriptába, s belefeküdtem az egyik koporsóba. Nem csináltam semmit, csak potyogott a vérem a szememből. Ez olyan, mint az embereknél a könny.

Nemsokára elkezdődött az alvás, s én is mély álomba merültem.