Utószó

Emlékszem még, hogy honnan jött a név: Sötétség rabjai.

Az ágyamon feküdtem, s a vámpírokon gondolkodtam. Ők a sötétség rabjai. Mi, emberek is rabok vagyunk. Az élet rabjai.

Mindenki rab… Én is, te is, ő is… A tanárok, a vérfarkasok, az ácsok, a programozók, a vámpírok, az emberek mind, mind…

Jó volt itt a laptop felett görnyedni, s közben írni… Mindg félek, hogy nem lesz erőm befejezni a könyvem, de ennek vége, mert befejeztem. Remélem tetszik!

Ma 2004, november 10-e van, szerda. A nap, ami a könyv befejeztét jelzi.

Számomra sokat jelentenek a vámpírok. Talán a legtöbbet ezen a világon.

Sajnos én sem tudok meggyőző munkát felmutatni, mint más sem, aki a vámírókról írt. Mert a vámpírok kiismerhetetlenek, akárcsak az emberek. Ők szinte az egyetlen lények, kiket az ember tisztelhet.

Az embernek, aki ír, sokat jelent a befejezett könyv. Néha szétnézek a szobámban sorakozó könyvmonstrumra, s majdnem sírok, ha belegondolok, hogy mi lenne, ha valamelyik az én könyvem lenne, s valaki ugyanakkora megbecsüléssel, boldogsággal, és élvezettel olvasná őket, mint én.

Émelyítő a gondolat. Boldogságot fakaszt. El sem merem hinni, hogy tényleg befejeztem…

Ez a 2. könyvem. Hihetetlen számomra. Én sem merem elhinni. Olyan, mint a világegyetem létezése. Van, mindenki tud róla valamit, de amikor felfogják, nem merik elhinni a létezését. Ez van most velem… El sem merem hinni, hogy kész, ennyi, vége.

Imádok könyvet írni. A legjobb dolog talán az életben, a szerelmen kívül… Írni, s leírni azt amit gondolok, vagy érzek, ha átvitt értelemben is.

Szerencsés vagyok, mert ha ezt a sort olvasod, akkor talán már beleolvastál ebbe a kis irományba, s engem ez boldogsággal tölt el.

Mindenesetre, köszönöm, hogy elolvastad a könyvemet! Nekem sokat jelent, mert neked is sokat jelentene!

Pegy