|
A Halál szemébe mondva
 A Halál szemébe mondva
Érzem, hogy folyik a vérem.
Persze, hogy érzem!
Értem, hogy mennem kell.
Persze, hogy értem!
Érzem, hogy testem, fagyos, hideg.
Persze, hogy érzem!
Mégis az arcodba nevetve
Ellöklek messzire,
Azt mondom; menj már innen!
Hagyj már engem!
Hiába rúglak, hiába ütlet -
Mit számít az neked?
Az ütéseket, rúgásokat én kapom meg,
Vérzik orrom, érzem,
De nem törődök vele! Mi ez nekem?
Erős az én lelkem!
Csak kibírja már e kevés szennyet!
Ereim vágva, csontjaim törve,
De mi ez nekem?
Szenvedek! ÉS? Érdekel engem?
Mert ha érdekel,
Attól csak mégjobban törik lelkem!
Hányok, öklendezek - mit számít ez?
Lehet nincs ki nállam jobban szenvedne!
Sírok, botladozok, de újra felkelek!
S ha ki nem is egyenesedem,
Tudom, egyszer sikerülhet! Felegyenesedem!
De ha mégse..?
Akkor is felemelem fejemet,
S látok majd mindent!
Mindent, mi az Én életemben nincsen!
Jót és szepet!
S talán majd kérdezem néma percekben:
Ezek én életemben nincsennek?
S tudni fogom miért nem!
Mert akkor, ott, nem álltam fel!
S lehet bíbor koporsóm kivet magából,
S a savas eső marja bőröm,
Akkor haljak természetesen Halált,
Egy nedves füvön.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
