Egy fiú miatt szomorú, ezt mindenki tudta, bár hogy ki az a fiú, senki se tudta. Szerettem volna megtudni, de a nevéről mélyen hallgatot, s csak elpirult, ha rákérdeztem. "Nem mondhatom el" - mondta mindig. Sírni tudtam volna olyankor.

Annyira szép volt. A hosszú, fekete szoknyája, a bakancsa, a gyönyörű, csillogó, fekete haja - annyira de annyira szép volt. Maga a tökéletes éjszaka.

Sose vártam meg iskola után, valahogy úgy alakult, hogy egyidőben végeztünk. Eleinte csak mögötte jártam, de most év elején odamentem hozzá és megszólítottam. Próbáltam mindig megmenti, de nem ment. Lassan fél éve próbálkozom, de folyton csak azt mondogatja hogy az Ő szíve gyászban van, mert akit szeret, tudja hogy nem szereti viszont.

Reggel, ezutáni nap reggelén, sétáltam haza, s járt a fejemben. Hirtelen mellettem termett az egyik barátnője - feleolyan szép se volt mint Ő, de többet is mosolygott. Elmosolyodott, majd így szólt:

- Szia!

- Szia.

Közelebb lépett, átölelte a nyakam - meghökkentem. Mit akar tőllem?

- Tudod, tetszel nekem! Helyes vagy! És én? - elakadt a lélegzetem.

- Te.. te is.. - hazudtam neki, hogy ne bántsam meg. Száján a mosoly mégszélesebbé húzódott, majd hirtelen lehunyta szemét, s megcsókolt. Életem első csókja, amit nem ennek a lánynak, hanem Neki tartogattam, s most, ez a lány elrontotta a tervem. Mikor véget ért a csók, s én még nem ocsúdtam fel, így szólt:

- Akkor járunk! Holnap beszélünk! - majd el is viharzott. Mérhetetlen haragot éreztem, s legszivesebben utána mentem volna, de nem tudtam megmozdulni. Amikor megfordultam Vele találtam magam szembe. Elcsodálkoztam - látta a csókot?

Az ajkaimhoz kaptam, köszönni se tudtam neki. Ő lecsüggesztette fejét, majd elviharzott mellettem, egyenesen a lány vécébe. Elszomorodtam, majd a termünkbe mentem.

Aznap nem mentünk együtt haza. Azt mondta a "barátnőm", hogy rosszul volt, s hazament. Megköszöntem neki az információt, s mentem volna tovább, otthagyva Őt, azt se mondva hogy szakítani akarok vele, amikor megfogta a karom, s sziszegve így szólt:

- Nem akarom hogy többet találkozz vele!

- Nem szabhatod meg!

- De igen! - elkomorodtam, majd így szóltam:

- Nem szeretlek téged, csak Őt! S járni sem akarok veled! - azzal elviharoztam. Hallottam még messziről is ahogy átkoz, ahogy azt kiabálja, hogy "EZT NEM TEHETED VELEM!" - nem érdekelt, mentem tovább.

Másnap megint nem jött iskolába. Eldöntöttem hogy meglátogatom. Hazafelé menet egyenesen az utcájukra fordultam, s a házukhoz érve csengettem. Ő nyitotta ki az ajtót, a szeme vérvörös volt, a haja pedig rettenetes rövid - se ilyen szépnek még sose láttam. Behívott, de némán, nem mondott semmit se. Mentem vele, ahova hívott.

- Van barátnőm.. - mondtam neki, de magam se tudom hogy miért. Bólintott.

- Tudom.. mondta..

- Szakítottam vele.. - erre felkapta a fejét. Barna szemeibe néztem, majd így szóltam: - Nem szeretem azt a lányt.

- Kit szeretsz? - mondta elcsukló hangon. Még mindig Őt néztem, s így szóltam:

- Téged.

Arcához kapott, s sírni kezdett. Elszomorodtam, odaléptem mellé, s átöleltem. Ott zokogott a vállamon.

- Nem akarom hogy fájjon neked! Sajnálom hogy elmondtam! Most elmegyek.. - elengedtem, s az ajtó felé indultam. Hirtelen megragadta a karom, s visszfordultam - egyenesen a csókjába rohanva...