A Diáklány
2007.01.31. 21:38
Keletkezési idő: 2007. január
A Diáklány
- No, akkor feleljünk! – mosolyogta a harmincas éveiben járó matektanár. Mosolyogva végignézett az osztályon – úgy tett, mintha a felelőt keresné, valójában azt a nagyon szép lányt kereste… Vajon hol lehet? Ah… meg is van! Továbbsiklott rajta s zemével, nehogy a lány valamire is rájöjjön; vagy ha a lány nem is, társai se sejtsék.
A lány nevén gondolkodott, de nem tudta. Próbálta felidézni, de úgy emlékezett, hogy 4 év alatt egyszer sem hívta ki felelni, s a lány se sokat szerepelt matekórán; még a jegyeire sem emlékezett, rákérdezni meg senkitől sem mert. Így némán, magába burkolózva titkával visszatért a napló vizsgálatához. Megakadt a szeme egy neven, majd kimondta. Egy fiú megszólalt:
- Tanárúr, Ő hiányzik! – ah… legalább biztos, hogy nem a szép lány az. Felszólított egy másik nevet, közben izgatottan várt. Hirtelen egy szürke, s csúnyának mondható lány lépett a tanári asztal mellé. A férfi próbálta meglepődését leplezni, de nem igazán ment neki. Mérgében a szürke kisegeret egy kettessel jutalm azta. NEKI A LÁNY KELLETT!
Órán sokszor nézett a lányra, aki folyamatosan körmölt, s nem szólt semmit se. Nem jelentkezett, csak néha számológépébe pötyögött be valamit, s amikor a férfi magyarázott felnézett; ha találkozott tekintetük rögtön elkapta, s ez fájt a legjobban a férfinek. Tudta, hogy tanár, s ezt tilos lenne, de nem tehetett róla – ember volt, s szerelmes is… egy diákjába. A szép lányba, akinek még a nevét sem tudta.
Kicsengettek, összepakolt, majd elköszönt, s elhagyta az osztályt. Csüggedten indult vissza a tanáriba, de hirtelen valaki kiáltozni kezdett felé. Egy ismeretlen, női hang volt:
- Tanárúr! Tanárúr! – a férfi megállt, majd hátrafordult pókerarcával; nehéz volt leplezni csodálkozását – a szép lány futott utána.
- Tessék? Miben segíth etek? – kérdezte tőle.
- Tanárúr, én javítani szeretnék matematikából! – a férfinek sokminden jutott akkor eszébe, főleg a “tipikus javítási módszerről férfi tanár s diáklány” között. Gondolatára kissé elmosolyodott, majd így szólt:
- Javítani? S miért? – kérdezte mosolygó arccal. A válasz nem pont az volt, amit várt:
- A 3asért. – mondta a lány nyugodtan.
- Rendben… 3asért… Ő… figyel csak… - itt megállt bízva abban, hogy a lány kisegíti nevével, de nem tette, helyette visszakérdezett:
- Igen?
- Gyere holnap a tanári elé, három órakor! Rendben? – erre a válaszra a lány bájos arcán mosoly jelent meg:
- Köszön szépen, Tanárúr! – majd mosolyogva megfordult, s elsétált. A férfi, ha tehette volna utánanézett volna még hosszú ideig, de nem tette. Hirtelen megfordult, s továbbment. Nem szabadott, hogy bárki is megtudja! Nem tudhatja meg senki, mert akkor vége! Vége az életének, a pályájának, s a lányt se láthatja többé! Bár, hamarosan sose fogja többé látni…
Leplezett izgalommal várta a másnapi “javítást”. Úgy reménykedett! De úgy! Úgy szerette volna, ha a lányt kisajátíthatta volna! Ha a lány csak az övé lett volna, nem kellett volna rajta senkivel sem osztozkodnia! Milyen jó is lett volna! Ó, milyen jó! De nem lehetett… Nem élhetett vissza a helyzetével, nem cselekedhetett úgy, ahogy szeretett volna… S ha tanár-diák lesznek, nem is cselekedhet sohase majd úgy, ahogy szeretne… De nem tehetett mást; menthetetlenül szerelmes volt a lányba!
Kilépett a tanári elé, a lány ott állt.
- Jónapot, Tanárúr!
- Jónapot! – köszönt neki a férfi vissza: - Felkészült a javításra?
- Igen. Köszönöm, hogy megadja a lehetőséget! – a férfi erre nem mondott semmit. Mit kellett volna mondania? “Neked bármit!” – legszívesebben ezt mondta volna, de nem. Nem lehetett. Helyette ezt mond ta:
- Gyere! – majd a tanári egy kis szobája felé indult, amelynek minden oldala fedve volt, ablakán redőny volt.
Belépett a helyiségbe, majd felhúzta a redőnyt, s szólt a mögötte belépő lánynak, hogy csukja be az ajtót: - Foglalj helyet! – mutatott egy asztal mellett lévő székre: - Mennyi most az átlagod?
- Uh… sajnálom, nem számoltam még ki! – a férfi szó nélkül odanyújtotta a naplót, s mondta a lánynak, hogy keresse ki magát, s számolja ki az átlagát. A lány bólintott, közben a férfi szembe vele foglalt helyet – az asztalon támaszkodott, s úgy figyelte. VÉGRE! VÉGRE! Itt volt az Ő nagy pillanata! VÉGRE! Végre láthatta a lány nevét! Gyorsan el is olvasta – a legelső név volt a naplóban… a legelső név!
- Bár nem idei anyag, hogy is számolunk átlagot? – ké rdezte a férfi örömtől ittasan.
- Összeadjuk az összes jegyet, s elosztjuk hogy mennyi jegyet számoltunk össze…
- Kicsit sántít, de elfogadom! – mondta a férfi, s szívében máris átjavította a lány jegyét dicséretes ötösre.
- 3, 77! – mondta a lány megle pődve. A férfi erre elcsodálkozott. Akkor most mi lesz? Most mit tegyen? Erre az átlagra négyest szokott adni…
- Ez nálam már négyes… - mondta a lánynak kissé elszontyolodva. Az most csodálkozva nézett rá.
- NÉGYES? – hirtelen arca hatalmasra kerekedett, egy még hatalmasabb mosolytól: - Ez… azt jelenti… hogy…
- Ha nem akarsz, nem kell javítanod! – mondta neki a tanár egy kényszeríttet mosollyal arcán. A lány már fel is pattant, majd így szólt:
- Köszönöm, Tanárúr! – mondta mosolyával, majd kiviharzott a tanáriból, de akkora sebbel-lobbal, hogy egy térképeket cipelő földrajztanárt majdnem felborított. A matektanár a kis szoba ajtajának támaszkodott, onnan nézett a lány után.
A térképekkel küszködő földrajztanár megszólította:
- Zoli, tudnál segíteni?
- Persze… - ocsúd ott föl mélázásából. Odalépett az idős férfihez, s kivette kezéből a térképeket, majd a helyükre helyezte őket. Nem merte elhinni hogy egy ekkora lehetőség úszott el tőle! S ez volt az utolsó lehetősége is… Nemsokára megkezdődik az érettségi szünet, majd a lány elmegy… Örökre…
Évek teltek, s múltak, a matektanár még mindig ugyanabban az iskolában tanított. Egyre öregebb, s öregebb lett, de ez lassan már nem is érdekelte, ha ifjúkorában rettentő hiú is volt.
- Azt mesélik róla, hogy azóta öregszik, amióta elment az iskolából a szerelme! – súgta oda barátnőinek egy fiatal diáklány.
- Ó, szegény! – sóhajtott fel a mellette lévő: - Biztos nagyon szerették egymást! – majd látszott rajta, hogy gondolatban elkalandozik egy titkos, tanár-diák viszony felé.
- Nem! Állítólag a lány sose szeretette! – súgta tovább a lány.
- Elég legyen! – szólt egy magas nő rájuk; észre sem vették, de az angoltanáruk mindent hallott. A három lány összerezzent a nő ráförmedésére: - Megtudhatom hogy melyik tanárjukról beszéltek? – m ajd a három lány mellé állt.
Azok tudták, hogy tanárnőjük, bár fiatal, s néha szigorú is, rendes, s titoktartó; megbíztak benne. A fecsegő lány továbbsúgta:
- Zoli bácsiról, a matektanárunkról! – mondta a nőnek. Az értésének jelet is adott, majd így szólt :
- Nézzék lányok! Maguk értelmesnek tűnnek, így tudom, hogy mindenféle pletykának nem adnak alapot! Minden ember öregszik, ezt maguk is tudják! Egy férfi nem attól öregszik, hogy a szerelme elhagyja-e vagy sem! Sajnos a Tanárúr felett is eljárt az idő… Al l right?
- All right… - mondta a három lány kórusban.
- So, that’s the only reason! – mondta a nő még nekik angolul, majd így szólt: - Good bye, and see you later! – majd bement a tanáriba.
Helyéhez ment egyenesen, majd leült – pont a férfival szemben. A z épp dolgozatot javított; mindig csinált valamit, s kevésszer beszélgetett kollégáival. A nő nagyot sóhajtott; emlékezett még a férfira diákkorából… Szerelmes volt belé. Rettenetesen… Félt a férfitől, úgy érezte az pikkel rá… De amikor megkérte, hogy hadd javítson, s az beleegyezett, nagyon boldog volt. Mégis, a dolgot nem úgy jöttek össze, ahogy Ő szerette volna… Nem akarta, hogy a férfi rájöjjön valódi érzéseire; abból akár botrány is lehetett volna!
Egy nagy kupac papírt vett elő – mind-mind dolgozat, majd “mindent tudó piros tolla” is előkerült a tolltartójából. A lány elkezdett javítani, majd hirtelen nem jött több tinta a tollból… Ideges lett, rázogatni kezdett, de nem; kifogyott.
Hirtelen valaki egy piros tollat nyújtott felé. Felemelte fejét.
- T anárúr… - akadt el a lélegzete. A férfi volt, a volt matektanárja, akibe szerelmes volt… Ő nyújtotta felé a tollát.
A férfi erre felkapta fejét. A csodálkozó tekintetben egykori diákját vélte felfedezni; a gyönyörű lányt… Nem is szép volt… gyönyörű! S m ost is… elegáns, vékony, s fiatal… A férfi arcára egy percig csodálkozás ült ki, majd így szólt:
- Maga? – majd látszott hirtelen, hogy nem tudja, ez vicc-e vagy sem. A lány elmsolyodott, majd így szólt:
- Igen… Itt dolgozom! – majd szívében a férfi nézésé től ismét fellobbantak a régi lángok; akárcsak a férfi szívében.
- Mondja… mondja… - rebegte a férfi: - Nincs… nincs kedve eljönni a lakásomra? Vacsorázni? – a lány erre meglepődött, majd elmosolyodott; ez volt az a kérdés, amire olyan sokáig várt!
- Köszön a meghívást, szívesen elmegyek!
Már nem volt tilos találkozniuk – kollégák voltak; felnőtt emberek… Már a férfi nem élt vissza tanári pozíciójával, s ennek örült; végre úgy fognak beszélgetni, mint nő, a férfival, s nem mint diák, a tanárral!
|