Rózsaszín tollal írva

Mennyi szerelmes verset zengtem már!
Mosolyogva, nevetve, s könnyezve is tán.
Volt, hogy irigykedve néztem a párokat,
S volt, hogy halálos átkot szortam Ámorra.
Volt, hogy megértettek, s bíztattak, ó, jajj!
S volt, hogy egész addigi életem hevert romokban.
Talán túl egyszerűek e gondolatok,
Vagy mi egyszerű, az én vagyok.
Ahogy millióegy érzés kavarok bennem;
Fájdalom, zavartság, s persze félelem.
Titkok, s kiismerhetetlenség - Ó, mennyi!
Javítani kívánok, de mit kéne tenni?

A percek rettentő lassan telnek,
Míg a napok, jajj, ój sebesen!
A fájdalom, jajj, mily lassú, Istenem,
S a könnyek, Ó! sebesen folynak el.
Egy csepp vér - az utolsó a pohárban!
Elegem van ebből teljesen! Elegem van.
Jót tettem-e, Ó! vagy csak rosszat?
Bánatomban ki az, ki válaszolna?
Azt mondják, látni kell az esőt, hogy a
szivárványt is láthassák, Ó, jajj!
Ezután a zuhatag után, mily csodás
s szép lesz majd az a szivárvány!
Emelne fel, s kérlek, ne taszítson porba!
Tűröm én, ha kell; Boldogtalan mosolyogva.

Mindezt én nem is tagadom,
Lásd, most is sírástól ég arcom.
Könnyedzik, de mostmár nem is bánom!
Hisz' szép a perc, melyen a szivárványt látom!

Körülnézek. Mindenki csinál valamit, csak én nem.
Vagyis.. én csak ülök, s töprengek a múlt felett.
Arra gondolok, van-e megoldás bajomra,
Vagy az idő gyógyít, vagy viszem síromba?
Lassan arra sem emlékszem, miről kezdtem el énekelni.
Bánatról? Örömről? Halálról? Vagy hogy lehet szeretni?
Nem emlékszem már, elfeledtem.
Talán csak egyben vagyok biztos, egyben;
Mit megfogadtam, azt meg is teszem!
S bár lehet, az úton sokszor elveszem,
De remélem, a végén minden rendben lesz.
Ha mégsem? Akkor nem volt értelme élnem.