A pesszimista művész
Pegy Sue 2007.11.14. 20:45
Keletkezés: 2007. november 14.
A pesszimista művész
A „Művészúr”, ahogy mindenki hívta csak a kisvárosi „fura fazont” most is az aprócska parkban ült. Maga elé meredve nézte a földet, néha, kissé már sáros cipőjével, bele-belerúgott a kavicsos homokba, mely járdaként szolgált, így egy kis gödröcske keletkezett ülőhelye előtt. Könyvét talán több mint két éve is kiadták már, de különösebb bevétele nem származott belőle, pedig – véleménye szerint – igenis hogy közérdekű témáról írt. Vállai felett elnézett jobbra, ahol egy fiatal lány ült – szintén, valami művészféle, hosszú, barna haja, mintha függöny lett volna arcán. Egy piros könyvet olvasott.
A Művészúrnak hirtelen felcsillant a szeme – talán az Ő könyvét olvassa az a lány? Ahogy figyelte, lelohadt kedve; nem. Biztosan nem. Az Ő könyve is piros volt, valóban, de dupla borítós, ez pedig csak szimpla. Nagy sóhajt hagyta el a mellkasát – milyen kár! Pedig, mennyi mindent elmagyarázna a könyvéről még! Mennyi mindent egészítene ki! Mennyi mindent mondana el még egyszer, hogy mindenki megjegyezze!
Kabátja zsebébe nyúlt, s egy cigis dobozt vett elő – kihúzott egy szálat, szájába dugta, majd öngyújtóját próbálta meggyújtani, de nem ment. Húzott rajta egyet, majd még egyet, de nem. Az öngyújtó még szikrázni sem volt hajlandó.
- Átkozott! – morogta fogai alatt, majd erősen tenyerébe csapta az öngyújtót, s ismét próbálkozott, de hiába. Nem. A férfi mérgében feláll, s elhajította a tönkrement gyújtót, s visszahuppant a padra. Fejét hátra döntötte, majd ismét nagyot sóhajtott, akkorát, hogy a cigi a szájából majdnem kicsúszott. Hirtelen halk kattanást hallott a feje mellől. Kinyitotta egyik szemét, majd megpillantotta a barna hajú lányt, aki épp gyújtóját próbálta „rendbe hozni”. A lány kettőször próbálta meggyújtani, s másodszorra sikerült is neki egy kis lángocskát varázsolnia a gyújtóból. A férfi cigarettájához tartotta a lángot, aki így rágyújthatott. Közben, a Művészúr, ellenségesen méregetni kezdte a lányt.
- Hogyan csinálta? – kérdezte végül tőle, mire a lány csak megrándította vállát, majd megfordult, s kezében a könyvével otthagyta a férfit, egy szó nélkül.
*
Teltek, s múltak a napok. A Művészúr úgy döntött, hogy bár első könyve nem aratott nagy sikert, ismét írni kezd. Apró, kis első emeleti panelablakából az írógép boldog kopácsolása hallatszott. Elege volt a filozófiai regényekből, a barna hajú lányra gondolt, s arra, hogy a haja függönyként takarja el az arcát. S amikor meggyújtotta öngyújtóját, arca mintha felcsillant volna egy pillanatra a lánggal együtt, de nem láthatta pontosan – e lány titokzatossága miatt úgy döntött, hogy most egy regényt kezd el írni; egy lányról, akinek az arcát kevesen ismerték, mégis, akinek csak tudott segített: akár kicsivel is.
Talán nem is sejtette, hogy a lány akkor, miközben Ő vígan kopácsolt írógépével, a barna hajú lány egy pillanatra megállt ablaka előtt, s hallgatta a zajokat.
*
Talán eltelt már egy év is, mire a Művészúr befejezte könyvét, s azt kiadója eladásra küldte. Rengeteg könyvbemutató zajlott le közben, a kékfedeles könyv már jobban kelt, mint piros nővére. A Művészúr boldogsága már csaknem teljes volt, egyedül azt sajnálta, hogy nem látta a barna hajú lányt… Pedig akkor odament volna hozzá, átölelte volna, s köszönetet mondott volna neki! Igen! Megköszönte volna neki hogy ihletet adott, hogy segített neki így, s hogy könyvét már veszik!
Művészúr ismét a kis parkban ült. Hátradőlt padján, majd ismét a cigis doboza után nyúlt, hogy rágyújtson. Kissé haragot érzett, hogy a lány csak megrándította vállát, s szó nélkül otthagyta őt, de nem gyűlölte ezért a lányt… inkább csak kicsit még mérges volt. Egy ismeretlen férfi ment el előtte:
- Jó napot, Művészúr!
- Jó napot! – köszönt vissza. Új könyve óta egyre több ismeretlen köszönt rá, aminek Ő csak örült. Ezek szerint az emberek ismerik őt – tehát olvasták könyvét… vagy ha nem is olvasták, hallottak róla.
Ismét egy nagyobb sóhajt hagyta el tüdejét. Megunta előre bámulását, s arcát kissé jobbra fordította. Ekkor horizontjára hirtelen egy gyönyörű kép került, s teljes arcát jobbra fordította – a barna hajú lányt pillantotta meg, egy kék könyvel a kezében.
- Az én könyvem lenne? – kérdezte némán mozgó ajkakkal magától. Kicsit hunyorított szemével, majd elhessegette gondolatait – nem, nem az Ő könyve volt. A lány egy szimplaborítású könyvet fogott kezében, az övé pedig dupla borítású volt… De kéknek kék. Lehunyta szemeit, majd hirtelen felkelt a padról, s a lányig ment, majd megállt mellette:
- Jó napot! Leülhetek? – a lány az olvasásból némán pillantott fel, majd bólintott némán. A férfi leült: - Köszönöm! – mondta, majd a könyvre nézett: - Mit olvasol? – a lány egy kis könyvjelzőt tett a könyvbe, becsukta, majd kinyitotta az első oldalon, ahol az író neve s a könyv címe volt. A férfi elcsodálkozott – a lány az Ő könyvét olvasta!
- De… hát… Ez egy dupla borítású könyv! – a lány erre némán bólintott. Hirtelen kotorászni kezdett táskájában, s egy kis kék lapot húzott ki – a könyv második borítását. Némán rátette a könyvre, majd megfogta, mintha olvasni akart, de ahogy így tett, a könyv csúszni kezdett lefelé. A férfi így megértette, hogy miért nem volt rajta a borító.
- Egyébként, mindig ilyen szótlan vagy? – kérdezte a lánytól – valóban zavarta, hogy az egy szót sem szól. Talán zavarban lenne? A lány arcát próbálta fürkészni, aki csak elmosolyodott, ismét kotorászni kezdett táskájában, majd egy kis, hófehér lapocskát vett elő, melyre fekete nyomtatott betűkkel ez volt írva: „Néma vagyok”
|