Fekete rúzs
2008.04.20. 18:16
Keletkezett: 2008. 04. 17.
Fekete rúzs
Csipogó, éles hang… Mint egy tőr, úgy mar a fejembe. Egy mély férfihang. Nem értem, amit mond… Valaki zokog… Egy nő. Anyám az. Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy, mintha ólmok húznák lefelé. Hirtelen anyám abbahagyja a zokogást. Csend támad. Ismét.
*
Hetek, talán hónapok múltak el. A hófehér kórházi ágyamban ülök. Nyitva van a szemem, s a csipogó, éles hang sehogy sem akar megszűnni. Homályosan látod, de legalább látok. Más nincs a kórterembe, legalábbis azt hiszem. Látni nem látom, hallani nem hallok senkit se. Az ablak felé fordítom a fejem, vakító nap süt be. Zavarja a szemem, de szerencsére csak egy kicsit. Sóhaj hagyja el a mellkasom, próbálnék felülni, de most a testem többi részén ül az ólom – nem tudok egyenlőre megmoccanni, de érzem, ahogy zsibbad mindenem. Nyelnék, de száraz a torkom.
Hirtelen nyílik az ajtó, s egy nővér lép be rajta. Lassan fordítani próbálom a fejem, de nem igazán megy. A nővér majdnem felsikít, majd orvosért rohan. Hallom, ahogy a folyosón fut. Egy orvos lép be, ránézek. Fiatal nő.
- Anna! Anna! Hallasz? – rápislogok. Ki az az Anna? Én lennék? Nem… nem emlékszem…
*
Egy hónap múlva haza is engedtek a kórházból. Az orvosok szerint szépen fejlődök, de hogy a memóriám vissza fok-e térni, avagy sem, azt ők se tudták megmondani.
A régi, mégis új szobámba kísértek rögtön a szüleim. Mindenfelé könyvek, mindenféle. Levettem egyet, belelapoztam, majd vissza is tettem a helyére. A szobám személytelennek tűnt – vörös falak, fehér bútorok, melyek teljesen csupaszon álltak. Siralmas volt rájuk nézni. Kinyitogattam a szekrényeim – mindenféle ruhadarab, nem sok, épp csak pár darab. Végigsimítottam őket – semmi különös nem történt. Fel-alá sétáltam a szobámban, nem minden ridegnek, s idegennek tűnt.
Biztos hogy itt éltem ezelőtt?
*
Ismét kutakodom a szekrényeimben. Nyár van, így nincs iskola, a barátaimra – már ha voltak olyanok – nem emlékszem. Anyámék azt mondták soha senkiről nem meséltem konkrétan.
Valami furcsát találok. Egy apró kis doboz. A kezembe veszem, eltolom a zárat. Felnyílik a fa fedél.
Egy rúzs és egy fénykép, fejjel lefelé. Először a rúzst veszem ki. Lecsavarom a tetejét – fekete színű. Elcsodálkozom, majd a pulcsim zsebébe teszem.
A képet megfordítom, s a kezembe veszem. Egy fiú arcképe. Velem nagyjából egyidős lehet… De… olyan furcsán néz ki… Fekete a haja, s a szeme is fekete… Ijesztő, mégis magával ragadó. Felpattanok, majd anyámhoz futok, s a fiúról faggatom. Anyám a kezébe veszi a képet, majd mérgesen így szól:
- De hisz’ Ő a bátyád!
Elcsodálkozom. Eszembe jut a köpcös, alacsony férfi, akit most testvéremként ismerek. Jóval idősebb, mint én. Furcsállom a dolgot.
- A bátyám? De hisz’ Ő nem is így néz ki!
Anyám elmosolyodik, kikapja a képet a kezemből, majd széttépi.
- Nagyon régi kép ez már róla!
S a fotó darabjai anyám lába elé hullnak. De mégis… Ki lehetett az a fiú?
*
Még mindig keresem önmagam a szekrények mélyén, de sehol sem találom. A sok világos színű ruha, szinte megőrjít. A csupasz szekrényfalakra mindenféle képeket ragasztottam már – pillangók, virágok, tájképek, várak, szinte mindegy, csak ne legyenek csupaszak.
A fekete rúzs még mindig megvan. Nem mertem róla anyámnak szólni. Mintha az a kis rúzs közelebb állna hozzám, mint bármely ruhadarabom.
A fiókjaim túrom. A zoknik között hirtelen egy selyemdarabot találok. Fekete selyem. Kiveszem. Láncokat varrtak rá, s egy hatalmas, kelta-kereszt van rajta. Én csináltam. Tudom! Érzem. Ez egy nyakék!
Anyámhoz rohanok vele, majd faggatni kezdem a nyakékről. Ő elmosolyodik, majd így szól:
- Tudod, régen sokat színészkedtél! Biztos az egyik színdarabodhoz kellett!
Azzal fogta a nyakéket, s a kukába dobta.
- Már régi darab, tiszta szakadt…
A rúzsról most se szólok neki. Nincs igaza. Érzem.
Vagyis, inkább csak egy hatalmas nagy ürességet érzek. Megkérem, hogy meséljem rólam. Mesél mindenfélét;jó tanuló voltam, szerettem iskolába járni, s hogy sok dologban részt vettem. Mintha… mintha nem is rólam mesélne, hanem valaki teljesen másról. Rámosolygok.
- Kár, hogy a baleseted miatt nem emlékszel semmire!
- Baleset?
- Igen, autó baleset! Erre sem emlékszel?
- Nem… Sajnálom, nem emlékszem erre… Miért? Mi történt?
- Senki se tudja… - sóhajtja anyám.
*
A padláson vagyok. Régi emlékek színtere ez – az orvosok szerint ezek közül is sok segíthet. Anyámék ott vannak mellettem, mintha terelni akarnának. Észreveszek egy fekete zacskót a sarokban. Nem említem meg, inkább a gyermekkori játékokkal kezdek el ismét játszani.
- Ez volt a kedvenced!
Mondja anyám, s egy kis barna medvét ad a kezembe.
- Aranyos… Magammal vihetem?
- Persze! Vidd csak!
*
Végre egyedül a házban. Anyámék valami rendezvényre mentek. Már nagyon vártam ezt az alkalmat. A padláshoz futok, szinte kitépem az ajtót, s a fekete zacskóhoz lépek, felmarkolom, majd a szobámba futok vele, s ott az ágyamra borítom a zacskó tartalmát.
Mindenféle ruha – főleg feketék. Szoknyák, selyemből, s mindenféle finom anyagból. Csipke felsők, selyem felsők - kidolgozottak, igényesek. Emlékszem! Ezek voltak az én ruháim! Kiválasztottam találomra párat, s felhúztam őket, majd a mindig zsebemben őrzött rúzst vettem elő, s kirúzsoztam a szám.
A nappaliban ültem, s ott vártam a szüleim…
*
Anyám lépett be először a nappali ajtaján. Amikor meglátott sikított, így apám is odarohant. Mindketten meredten néztek rám.
- Ez voltam egykoron, igaz?
Nem szóltak semmit se. Nagyot sóhajtottam, majd így szóltam:
- Emlékszem már hogy mi minden történt… Nem… mindenre nem emlékszem. De a legtöbb dologra igen. Veszekedtünk. Sokat. Megütöttetek, azt mondtátok nem bírjátok elviselni ezt az énemet… Anya, az a fiú, a képen… Nem a bátyám, hanem a barátom… Ő hol van most?
Nem válaszoltak. Nagyot sóhajtottam, majd folytattam a mesém:
- Ideges lettem, mert ti nem tudtatok elfogadni. Beültem a kocsiba, el akartam menni… Már nem tudom hogy hová, de el akartam menni… Messze tőletek akartam lenni… Mert ti nem voltatok képesek elfogadni engem… Azt mondtátok nem vagyok boldog. Pedig nagyon is boldog voltam…
Hirtelen felcsattant apám:
- Mi?! TE?! Boldog?! Úgy néztél ki, mint maga a Halál!
Ránéztem, s így szóltam:
- De legalább önmagam voltam, s nem más.
- Önmagad?! Ezt csak bemesélted magadnak! Tudod mennyit dolgoztunk anyáddal, hogy egy jobb ember lehess?
- Jobb ember? Mitől lennék én jobb néhány színes felsőtől, s a farmernadrágoktól, ha belül olyankor üresnek érzem magam? Szerinted ettől jobbá válhatnék?
Elővettem a zsebemből a fekete rúzst, majd így szóltam:
- Ha ez nincs, üres maradtam volna… Most legalább úgy érzem, hogy ismét élek…
|