Önkéntes száműzetés
Önkéntes száműzetés
A fiú kiugrott az ablakon, s fél óra múlva vissza is jött egy kis barna csomaggal. Addigra Billy és Paul elmentek lakmározni, így egyedül maradtam Joellel.
- Ebben van benne a kendő. Remélem, tetszik.
Kinyitottam a csomagot és felpróbáltam a kendőt a kinyomott szememre. Jó volt, s a kendő is tetszett.
- Köszönöm. – szóltam, s közben Joelt figyeltem ő lopva körülnézett, s nekem úgy tűnt, mintha keresne valakit vagy valamit.
- Valami baj van?
- Nem, csak azt nézem, hogy hol van Billy és Paul.
- Elmentek.
- El?
- Igen.
- Hova?
- Lakmározni.
- Ja, ők még nem voltak?
- Még nem. Tényleg nem áll hülyén a kendő?
- Nem. Szerintem kifejezetten jól áll neked.
- Kösz. Hmm.
- Valami baj van?
- Velem?
- Igen.
- Nem, nincs, csak elgondolkodtam… Szegény kicsi Wolfi…
- A kis vérfarkas ugye?
- Igen az. Hiányzik…
- Igen… Megértem… Nekem is volt egy kiskutyám gyerekkoromba, de már meghalt…
- Mikor születtél?
- ÉN?
- Igen, te.
- 1840-ben.
- Én 1846-ban… Kicsit idősebb vagy…
- Lehet, de te mikor lettél vámpír?
- ÉN? 1862-ben. TE?
- Milyen furcsa… Én is pont 1862-ben…
- Hm. Érdekes. Itt alszotok a barátoddal?
- Ha lehet…
- Persze, hogy lehet! Én örülnék is neki! Akkor legalább nem én élnék itt csak egyedül Billyvel. Nem mintha nem élvezném a társoságát, de azért egy idő után nem jó… Nem kibeszélni akarom őt, de én szeretek új emberekkel megismerkedni. Remélem, megértesz.
- Igen, meg. Én is szeretek új emberekkel megismerkedni!
A fél szemem megmerevedett, s csak annyit halottam még, hogy Joel azt kérdezi:
- Valami baj van?
Teljesen kizártam a külvilágot. A fejem elé emeltem a kezem, s a körmeim megnőttek.
Joel arca elfehéredett, s hátrálni kezdett, majd nekiment a falnak s a félelemtől leült a földre s a kezeit védekezés gyanánt használta.
Vészesen közeledni kezdtem felé, s egyre közelebb s közelebb kerültem hozzá.
Felemeltem a kezem, s ott álltam a fiú előtt.
Nem bírtam megmozdulni, mert valaki lefogott.
Hátrafordultam. Billy volt az. A fiú bátran állt előttem.
Ismét felemeltem a kezem, de most valami megakadályozott:
- NEEEEEE! – kiáltottam.
Ismét tudtam uralkodni magamon, s Billyre néztem, aki elég furcsán nézett rám.
- Mit tettél? – kérdezte tőlem.
- Semmit… Ne is engedd! – a nyakába borultam, s sírni kezdtem. Ő nem szólt semmit, csak mereven állt.
Letöröltem a könnyeim, s ránéztem Joelra. Ő a földön ült, s félve, de mégis meredtem engem nézett. A szeme tele volt gyűlölettel, s félelemmel. Éreztem a megvetést is benne.
- Na haragudj… Én…
- Mit tettél… - ismételte Billy. Lehajtottam a fejem, s csak most vettem észre, hogy Joel alatt egy tócsa van.
- Ez… én… én tettem veled? – odarohantam hozzá, de Billy elkapta a karomat. Nem mondott semmit.
- Nem engedhetem.
- Megértelek… Billy…
- Igen?
- Megtennél nekem egy szívességet?
- Mi lenne az?
- Bezárnád az ajtót és az ablakot úgy, hogy én ne nyithassam ki?
- Cirmonella…
- Igen?
- Biztos ezt akarod?
- Igen. Ezt.
- Ha te így kívánod…
- Meg kell értened… Nem akarok fájdalmat senkinek se!
- Megértelek. Meg is teszem. Ha te így akarod…
20 napig voltam ott benn, egyedül a szobában, s egyszer sem történt, hogy ebbe a furcsa módba kerültem volna.
A földön feküdtem, s közben énekeltem.
Felkaptam a fejem, mert nyílt az ajtó.
- Hihi, Billy! – szóltam boldogan. Billy nem tűnt boldognak.
- Hihi, nem vagy boldog! – szóltam újra.
- Volt?
- MI?
- Az a mód.
- Nem… Miért?
- Akkor már vége lehet ennek a frásznak?
- Frász… HIHI!
Billy két pofont kevert le, hogy térjek észhez.
- Cirmonella! MOST NINCS IDŐ HÜLYÉSKEDÉSRE! MOST RÓLAD VAN SZÓ! NEM KELLENE EGY KICSIT KOMOLYODNOD? – ordította.
- De… - suttogtam. – Na haragudj, de… - nem folytattan tovább a mondatot, mert a szemem kigubbadt, s egyszerűen felpattantam, s suhanva kikerültem Billyt, aki látszólag nagyon meglepődött, s kimentem az ajtón s rázártam a fiúra.
Nem szóltam semmit.
A furcsa módnak vége lett.
- Paul! Joel! – kiabáltam, de nem jött válasz.
Bementem a nappaliba, s a két fiú figyelmesen figyelt engem.
- Hello! – köszöntem.
- Billy?
- Pisil. – suttogtam.
A két fiú összenézett, de nem szóltak semmit.
- Valami baj van? – kérdeztem.
- Nem… Csak meglepődtünk, hogy kiengedett…
- Hát, igen, én is furcsálltam, de azt mondta, hogy bíz bennem. Nem mondta nektek?
- Mit?
- Azt, hogy… Kienged.
- Nem nekünk nem szólt.
A szemem hirtelen kigubbadt, s elkezdtem a két fiú felé közeledni. Mindenről tudta, de nem tudtam irányítania mozdulataimat.
A kezeimen a körmök ismét megnőttek.
Egy egyszerű mozdulattal levágtam Paul fejét, majd Joel következett.
Ráugrottam, s elkezdtem szívni a vérét.
Joel nem szólt semmit.
Én egy nemes s egyszerű mozdulattal leszálltam róla, s beleszúrtam a nagy körmeimmel a testébe.
Vége lett a furcsa módnak, s én összeestem, de fel tudtam kelni.
|