Első fejezet

- Begyógyult a kezeden a seb?

- Igen, be. Látni szeretné?

- Igen. – Felhúztam a pulóverem ujját, s belső felét a szemüveges férfinek mutattam. A hófehér bőrömön kicsit barnább csíkok húzódtak végig. – Nagyszerű! – mosolygott a férfi.

- Akkor mostantól nem kell szednem a gyógyszert? – ettől féltem… A férfi megcsóválta fejét.

- Azt javaslom továbbra is szedd. Hidd el, nem lesz baj!

Felkeltem a barna bőrkanapéról, odamentem a férfi mellé, majd elvettem tőle a papírt, közben kérdőn néztem rá:

- Mi ez? – a kérdésemre nem vártam választ. Figyelmesen elolvastam a papírt. Egy kérvény volt… egy iskolához. – Azt akarják hogy megint iskolába járjak? – hirtelen iszonyatos fáradtság lepte el a testemet, végtagjaim elnehezültek. – De… nagyon jól tudják, hogy pont az iskola miatt kerültem ide…

Ez nem volt teljesen igaz… Az iskola csak egy csepp volt a tengerben… Egyetlen csepp a hatalmas tengerben…

Tovább nézegettem a papírt, majd hirtelen megakadt két dolgon a szemem – egyik a hely volt, a másik pedig az iskola neve. A várostól, amelyben akkor laktam, messze volt az intézmény – a következő megyében. Ráadásul egy katolikus iskola volt! A doktorra néztem ismét, majd így szóltam:

- Doktor… Tudja maga hogy hova akar engem küldeni? – majd nagyot nyeltem. Ő ismerte a múltam, a nézeteim – gyűlöltem Istent, nem hittem benne hogy létezik, s ennek a nézetemnek minden mértékben hangot adtam, rengeteg templomba járó emberrel összevesztem emiatt a dolog miatt.

- Tudom persze! Szent Anna Katolikus iskola! Egy másik megyében lévő városban van…

A férfire meredtem, majd ordítani kezdtem:

- Doktorúr! Maga tudja a legjobban hogy nem hiszek Istenben! Sose hittem benne, s ezután se fogok! Miért akarja ezt rámerőltetni? – böktem undorral a papírra: - Ott folyton imádkozni kell, s mindenki hisz Istenben! Nekem ez nem fog menni!

- Hidd el, menni fog! S talán még örülni is fogsz neki! – mosolyodott el a szemüveges férfi sokatmondóan, melyre én egy undorodott arckifejezéssel válaszoltam, melyet a tudtára adtam, hogy nem hiszek neki.

- Minek örülnék? – tettem fel még mindig undorral a kérdést.

- Megkapod azt amire mindig is vártál!

- Vagyis? – nem igazán értettem hogy mit akar velem közölni. Mire vágytam én mindig? Boldogságra? Örömre? Mosolyra? Magányra? Elmosolyodtam, mert kitaláltam, hogy mire gondolt: - Magány? Nem kell a szüleimnek jönniük?

- Nem. A szüleid itt maradnak, jelenleg úgy tudják, hogy még mindig az intézményben vagy. Egyedül fogsz élni, senki sem fog zavarni, Amáliával – itt titkárnőjére nézett: - egy remek albérletet találtunk neked!

- Szerencsére az alapítványunk, melyet erre a célra hoztunk létre, mindent ki fog neked fizetni! Időnként fogsz egy bankszámlára pénzt is kapni! Olyan lesz, mintha az Alapítvány a szüleid lennének.

Elmosolyodtam. Végre megkaptam azt, amire mindig is vártam – egy új életet kezdhettem, egy új városban, ismeretlen emberek között, akiknél tiszta lappal indulok, akik előtt le fogom tagadni a múltam, s akik sose fognak rájönni, hogy milyen is voltam – hacsak a történelem meg nem ismétli önmagát. De ez még a jövő zenéje!