|
Az Óvóhely
2006.12.27. 11:50
Az Óvóhely
Nem volt sem élettapasztalt, sem idős – csak egy volt a 16 éves lányok között. Mégis sok dolog tette őt különlegessé – a megjelenésében rejlettek ezek a dolgok. Barna, egyenes haja lágyan fogta össze arcát. Jóformán csak nadrágban járt, s kedve lte a sötét színeket, és a “zúzós” zenéket. Lányosnak egyáltalán nem volt mondható.
Egy panelházba vezették, az iskolájának a panel legfelső emeletén volt egy szobája, ahova a rosszul letteket vitték – az iskolában elájult (alacsony volt a vérnyomása is), s azért került oda. Amikor kinyitotta a szemét az iskolaigazgató nézett vissza rá aggodalmasan. Rögtön köszönt is neki:
- Jónapot, Tanárnő! – a nő elmosolyodott, s visszaköszönt:
- Szervusz! Jobban vagy?
- Igen, köszönöm!
- Rendben… Ha fel tudsz kelni, e lhagyhatod ezt a helyet! – a lány megköszönte, majd felegyenesedett, köszönt egy “Viszontlátásrá!”-t, majd kilépett az ajtón. Furcsa volt neki ez a lépcsőház – sose járt még itt ezelőtt. Lenézett a lépcsők sokaságán – úgy érezte, hogy a tizediken van. Hirtelen valaki megfogta a vállát.
- Hello! Bajban vagy? – a lány erre megfordult. Egy hosszú, fekete kabátban lévő fiú állt mögötte – hullámos haja össze volt kötve egy lófarokba. A lány már látta valahol, de még nem tudta, hogy hol.
- Hello! Igen… Még sose jártam itt… S nem tudom merre van a kijárat… - a fiú erre elmosolyodott, s így szólt kissé sejtelmesen:
- Én tudom. Itt lakom. Elkísérlek a kijáratig, de meg lesz az ára! – a lány nem igazán értette, hogy miféle “árat” akar a fiú, nem is kérdezte meg, azt gondolta, hogy egy “potyapia” remek lesz. A fiú elindult lefelé, a lány pedig némán követte. Lementek kétemeletnyit, majd a srác egy hosszú folyosóra vezényelte. Oda is követte. Semmi kétely nem volt benne.
Hirtelen azt vette észre, hogy már nem lefelé ve zetnek a lépcsők, hanem felfelé. Kicsit megijedt, s a fiúhoz szólt:
- Hé! Állj meg! – a fiú hátrafordult:
- Hé! Mi a baj?
- Miért megyünk felfelé? – a fiú erre elmosolyodott. “Jajj, ne!” gondolta magában a lány “Biztos most akarja azt a Fizetséget!” – Én… én… én most elmegyek! – kiáltott fel, majd a folyosó vége felé vette az irányát. Amikor a fiú lépteit hallotta maga mögött, futni kezdett – a fiú is. Lefelé futott a lépcsőkön, úgy ahogy a lába bírta.
Amikor úgy érezte, hogy csapdába került, mert a fiú veszélyesen megközelítette, egy újabb hosszú folyosóra érkezett, tovább futott, de közben hátr is nézett s a fiú felé fordulva így szólt:
- Ne bánts engem! Én nem akarok a testemmel fizetni neked!
- A testeddel…? – a fiú kérdőn nézett rá, majd hirtelen el nevette magát, de úgy, hogy meg is állt: - Nézd, én nem vagyok semmiféle perverz, vagy liliomtipró! – erre a lány kiért a folyosóról, s ismét felfelé kezdett el futni, de úgy ahogy a lába bírta. Ahogy már nem hallotta a fiú lépteit maga mögött, kinézett a korlátok között – nem látta a ház alját. Megijedt. Hirtelen megszédült, s a lépcsőfordulóra lépett, amelyen mindenféle zöld növényt tettek, talán díszítésképpen. A növények mind-mind másmilyenek voltak, másmilyen kaspókban.
A lány a lépcsőforduló falához szorította a hátát, majd a földre rogyott. Összekuporodott, majd sírni kezdett. Magában így kesergett “Hol van innen a szabadulás? Hol van a kijárat?” közben meg-megremegett, talán a félelemtől, talán az idegtől. Hirtelen kabátsuhogást hallott. Kicsit abb ahagyta a sírást, hátha az a valaki elhalad mellette. Ehelyett megálltak mellette. Felnézett – a fiú volt, s mosolygott, s kedvesen így szólt:
- No! Nem kell ám annyira megijedni! – a lány nem mondott semmit, megtörölte szemét, mire a fiú tovább folytatta: - Nem könnyű ebből a panelből kikerülni! Ugyanis… Ez nem egy panelépület.
- Nem? – csodálkozott a lány. Közben a fiú egy papír zsebkendőt nyújtott át neki: - Köszi… - majd kifújta orrát, s megtörölte szemét.
- Nem. Ez valójában két panel, s össze vannak k ötve. Sokan tévedhetnek el itt, ha letérnek a lépcsőkről! Kevesen tudják, hogy hogyan is lehet visszatérni a “helyes” útra! Most lehet, hogy úgy képzeled el, mint ahogy Dorothy ment a sárga köves úton az Ózban – talán igazad is van. Csak akkor érhetsz el a “jóboszorkányhoz”, vagyis a kijárathoz, ha a sárga köveken lépkedsz! – a lány erre elcsodálkozott. Ez a fiú Óz, a csodák csodája rajongó lenne? Nem nézné ki belőle…
- Szereted? – kérdezte tőle.
- Micsodát?
- Hát az Ózt! – a fiú erre felkapta fejét, majd kissé zavartan így szólt:
- Gyermekkorom egyik legjobb filmje, meséje… Tudod… sokak szerint a gyermekkor nem fontos… Pedig az! A gyermekkorban nagyon sokminden eldöntődik!
A lány erre csak bólintott – tudta ezt jól, gyermek-pszihológus szeretett volna lenni, így sokmindennek utána olvasott, onnan tudta az ilyen dolgokat.
Hirtelen ismeretlen hangokat hallottak – mintha a fény koccanna a betonon. Hirtelen egy hosszú, szőke, szintén lófarokban összefogott hajú fiú jelent meg, majd így szólt a lány mellé lek uporodó fiúhoz:
- Csikor! – szólította vezetéknevén a fiút.
- Mondd, Csuka! – nevezte gúnynevén a szőkét.
- Már várunk… Nem jössz?
- De… persze. Megyek!
- S Ő? – bők a még mindig földön kuporgó lányra. A Csikor nevezetű erre elmosolyodik, majd így szól:
- Ő is jön! – a lány erre felkapja a fejét:
- Megyek?! Ugyan hova?
Csuka és Csikor egymásra néznek, majd elmosolyodik. Végül a szőke hajú fiú így szól:
- Majd megtudod, kicsi lány! – a lánynak ez több volt a soknál. Hirtelen pattant fel, majd indulatosan így szólt:
- Én aztán nem megyek sehova! – erre Csikor elnevette magát, hirtelen felegyenesedett, de úgy, hogy vállával felemelte a megrémült lányt, aki kapadozni kezdett, s minduntalan követelte, hogy tegyék le, de a két nevető fiú csak nevetve elindult …
*
Kis idő múltán egy házajtó elé értek – egy szám hirdette rajta, hogy ez a “13-dik” ajtó. A lány ezt nem látta, mert épp farpofájával volt az ajtó felé. Még mindig hevesen követelte, hogy tegyék le, de a két fiú még mindig nem tett eleget kérésének. Az egyikőjük kopogtatott, s kisvártatva kinyílt az ajtó:
- Csikor! Csuka! – nézett a megnevezett személyekre, majd a feneket megpillantva így szólt: - Miféle zsákmányotok van nektek? Szarvas? – mindhárman elnevették magukat.
- Remek név, Pityu! – mondta n eki Csikor elismerően. A Pityu nevű fickó megnézte másik oldaláról is a “zsákmányt”, aki ekkor szemügyre vehette.
Pityu – mennyire nem illett erre a férfire ez a név! Magas volt, nagydarab is, s motoros szerelésben volt. Arcán bajuszt, s szakállt is viselt , míg fején egy kendő volt – tipikus motoros.
Végre Csikor is letette a lányt, aki körbenézett – mindenfelé furcsa emberek voltak abban a házban. Sokmindenkit ismert a lány városában, de ezeket az alakokat még sose látta. Hirtelen, egy vékony, bőrnadrágban lévő fiú odalépett – bakancsán és bőrnadrágján kívül nem volt rajta semmi. Megfogta a lány állát, majd így szólt:
- Tényleg olyan, mint egy Szarvas! Ez is a neve? – Csikor helyeslően bólintott, majd így szólt:
- Persze! – majd a lány haját megborzolta, s így szólt: - Ugye, Szarvas?
A lány hirtelen azt se tudta, hogy hol van – csupa férfivel volt körülvéve. Hogy a vérnyomása hol volt, nem is tudta. Hirtelen azt vette észre, hogy a szoba forog vele, majd hirtelen össze is rogyott ájultan. Még hallotta, hogy aggódva valamelyik férfi felkiált:
- Szarvas! – majd valaki elkapja…
*
Valaki pofozgatta, s lágyan szólongatta:
- Szarvas! Szarvas! – erőtlen nyitotta ki szemét.
Egy ismeretlen arcot látott – megnyugvására egy lányét. Amikor kinyitotta szemeit a lány elmosolyodott, arcán lévő tetoválása így kissé groteszkül hatott – egy koponya volt. A lány festett vörös haja szinte már piros volt, s millióegy felé állt, úgy lőtték be.
- Ébren vagy? – kérdezte a lánytól, aki erre bólintott: - Remek! Tudod… - kissé halkabbra vette: -… a fiúk nagyon rosszul érezték magukat, hogy elájultál, amikor megérkeztél… - a lány nem mondott semmit, néma maradt. A festett hajú arcáról lehervadt a mosoly, majd ismét vissza, s kezét nyújtotta felé: - A nevem Freaky, Szarvas!
- Freaky? Hogy tudtak a szüleid ilyen nevet adni neked? – Freaky erre elnevette magát, majd így szólt:
- Nem a szüleim adták nekem ezt a nevet!
- Nem? – csodálkozott a lány: - De… azt mondtad…
- …hogy ez a nevem. Tudom. – fejezte be a lány helyett: - A fiúk adták nekem… - magyarázta: - Akárcsak neked a Szarvast!
- Nem vagyok Szarvas! – erre a másik hatalmasat nevetett, majd fuldokolva a nevetéstől így szólt:
- Dehogynem! Olyan vagy mint egy szarvas! – a lány erre elkomolyodott, s mérgesen így szólt, kissé vulgárisan:
- Olyan “szar”?
- Nem! Dehogy! Hanem… pont úgy viselkedsz, mint egy szarvas! – majd leül mellé. Egy szivacson feküdt, a földön: - Szerintük meg úgy is nézel ki! Szerintem ez igazán hízelgő, nem gondolod?
A lány nem válaszolt, új kérdést tett fel:
- Mi ez a hely? – majd felült. Körülötte a falakon különböző bandák képeivel volt kitapétázva a fal, a bútorok régiek voltak, látszott a házon, hogy lelakott, s kevés a pénz benne. Freaky mosolyogva így szólt:
- Ez? Ez az Óvóhely! Mindenkinek, aki rászorul! Lányoknak, fiúknak egyaránt! Viszont mindenféle szaros nyálgépeknek tilos a belépés… Csodálkozom hogy Csikor rögtön elhozott ide… Biztos valamelyik haverjától hallott rólad… Egyébként nem szokott ilyesmit csinálni…
Szarvas csodálkozva fülelt. Majd egyszer csak a lányra nézett, s megkérdezte tő le:
- Mi a neved? Mármint az igazi… a keresztneved… - az csodálkozva így szólt, majd kissé pirulva így szólt:
- Terézia… - majd idegesen megvakarta a halálfejet arcát, s így szólt: - Gáz név, tudom … Túl szenteskedő, egyáltalán nem illik hozzám… - mondta kissé szégyenkezve. Szarvas egy ideig csodálkozva nézett rá, majd elnevette magát. – Mi az? Mit nevetsz?
- Tényleg nem illik hozzád a keresztneved! Vicces hogy ilyen nevet kaptál még anno, most pedig ilyen a külsőd! – Freaky felvonta egyik szemöldökét, mire Szarvas így szólt: - Mármint… Nem nézel ki “terézesen”. – erre a másik lány is elnevette magát. Onnantól kezdve barátok voltak…
Hirtelen kopogtattak az ajtón – Csuka volt az, mögötte pedig Csikor, Pityu, s az ismeretlen bőrnadrágos. Csuka hangosan szólt:
- Mi ez a nagy nevetés hölgyeim??? – Freaky felállt, odalépett hozzá, megcsókolta, majd így szólt:
- Semmi drágám, nem kell aggódnod!
- Akkor jól van! – csókolt vissza a szőke fiú. Szarvas tudta, hogy azok ketten együtt vannak. Sugárzott róluk. Sose gondolta volna, hogy két emberen ennyire látszódhat a szerelem. Hirtelen Csikor mellélépett, majd a fülébe suttogta:
- Gyere velem! – engedelmeskedett, feláll, s követte a fiút. Az egy furcsa szobába vezette be, az ajtót gondosan becsukta maguk után.
- Nos… - szólalt meg a fiú: - Ez az én szobám… - a lány körbenéz – mindenféle együttes van kirakva a fal, s barna bútorok vannak benne. Amikor közbenézett kérdőn néz a fiúra:
- Miért hoztál ide? – az erre meglepődik, majd így szól:
- Csak szerettem volna, ha látod…
- Értem… - majd ismét körbenézett: - Mióta laksz itt?
- A kezdetek óta… A szüleimé volt ez a ház…
- Ők most hol vannak?
- Három évvel ezelőtt meghaltak. – mondta a fiú minden érzelem nélkül.
- Értem… Sajnálom…
- Sose sajnáld! Nos… akkor… tartozol nekem! – a lány erre felcsattant:
- Még ki se vezettél!
- Tudom. De… sze retem előre kérni a fizetséget…
- Rendben. Mit akarsz tőlem? Mi kell neked? – a fiú erre elmosolyodott, s így szólt:
- Azt akarom, hogy költözz ide… Az Óvóhelyre! – a lány hátrább lépett, s furcsállva kérdezte a fiútól:
- Miért akarod? – erre az közelebb lépett, s így szólt:
- Ezért! – majd egyik kezével a lány derekát ölelte át, a másikkal a fejét tartotta, s végül szenvedélyesen megcsókolta.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
