A gyermekkor gyönyörű álmai

Ó, milyen jó is, milyen szép is, ha az ember még gyermek! Ártatlan, fiatal gyermek, aki tele van szeretettel, bizalommal, s gyönyörű szép álmokkal!

A másodikosok tanárnője egy konzervatív kinézetű, harmincas nő volt. Sárgára fakult, egykoron hófehér blúzát, most is begyűrte térdig erő, szürke szoknyájába. Fekete haja kontyban volt összefonva kerek orcáján, melyet egy SZTK-s szemüveg is díszített.

- Gyerekek! – szólt osztályához: - Gondolkodtatok már rajta, hogy mik szeretnétek lenni? – egy buzgó kisfiú rögtön feltette az első sorokban a kezét:

- Tessék Pistike! Te mi szeretnél lenni?

- Tanárnő, én tűzoltó szeretnék lenni!

- S miért szeretnél tűzoltó lenni?

- Azért, mert a nagybátyám is az, s Ő nagyon sok emberéletet mentett már meg! Képzelje, a múltkor még egy kiskutyát is kimentett egy égő menhelyről!

- Az nagyon szép cselekedet! S te is szeretnél ilyen szép dolgokat véghezvinni?

- Igen! – vágta rá rögtön a kisgyermek. A tanárnő bólintott, majd egy kislányra mutatott:

- Pannika, te mi szeretnél lenni?

- Én? Én… én rendőr szeretnék lenni, mint a papám! Ő az utcákon jár, s vigyáz a rendre!

- S nem félsz a betörőktől, Pannika?

- Nem! – vágta rá rögtön a csöpp kislány: - Majd a rablók fognak tőlem félni! – a tanárnő erre elmosolyodott. Milyen ártatlanok is ezek a gyermekek! Mennyi erő s bizalom van bennük!

- Eszterke, te mi szeretnél lenni? – kérdezte a tanárnő egy feltűnően csendes, a leghátsó padban ülő kislánytól.

- Én…? Én… könyvtáros szeretnék lenni…

- Könyvtáros?- csodálkozott a nő. Asztaláról épp felvett egy tollat, hogy azzal szórakozottan játsszon, de a toll hirtelen a PVC-re esett. A nő lehajolt érte, majd ismét feltette kérdését: - Könyvtáros akarsz lenni?

- Igen… - válaszolta elhalkultan a kislány.

- De miért?

- Mert… mert… olyan jó lehet rengeteg könyv társaságában ülni, s olyan könyvet olvasni, amilyet csak én szeretnék… - mondta a lány. A tanárnő arcán még mindig a döbbenetet lehetett leolvasni.

*

Az évek, teltek, múltak. A gyermekek cseperedtek, a tanárnő öregebb lett. Hamarosan következett az osztálytalálkozójuk is – miután elhagyták iskolájukat, 20 év telt el. A volt kisdiákok most kész felnőttként ültek egymással szembe, míg tanárnőjük mosolyogva nézett rajtuk végig.

- Gyerekek! Kiből mi lett? – mindenki elmondta a magáét.

- Pannika? Vagyis… Anna?

- Én mérnők lettem…

- Pistike? Vagyis István?

- Én troli vezető… Gyűlölöm ezt a munkát! – szitkozódott még a férfi magában. Ezután mindenki más is elmondta. Volt, akiből orvos, állatvédő, tanár, vagy épp utcaseprő lett. Senki sem volt megelégedve szakmájával, volt aki arra neheztelt, hogy az emberek nem becsülik meg a munkáját, volt aki a munka mennyiségével, s volt olyan aki a munkabérével nem volt megelégedve. Mindannyiukból felszakadt egy-egy sóhajtás, s mintha ezzel mind azt mondták volna „Bárcsak visszakapnánk azt az álmot, melyet gyermekkorunkban szőttünk!” S végül, elértek egy csendes, komoly nőhöz.

- Eszter, belőled mi lett? – kérdezte ismét a tanárnő. A nő kicsit megmoccant, majd mosollyal arcán így szól:

- Könyvtáros. S elégedett vagyok a munkámmal! – húzta kis magát a nő.