Egy visszarántó kéz
Pegy Sue 2008.07.26. 22:05
Keletkezés: 2008. 07. 26.
Egy visszarántó kéz
Egyedül ülök a sötét szobámban, csupán az asztalomon három gyertya világít egy tartóból, ez ad fényt. Ülök, a gyomrom görcsbe rándulva.
Odalenntről hallom, ahogy ordítoznak a szüleim egymással - rólam vitatkoznak, egyikük sem véd, mindketten támadnak, mert más vagyok, mint a többi - legalábbis ők ezt mondják. Pedig ugyan olyan vagyok, mint a többi ember, csak ők ezt nem veszik észre...
Régen írtam már, rettentő régen, majdnem fél éve. Sírok. Szánalmas ilyet mondani, de szánom saját magamat. Szánom, hogy szerencsétlen vagyok, s hogy nem vagyok képes ráállni a sarkamra.
Boldog voltam eddig ezen a nyáron. Két hónap. Két hónap, s hol itt, hol ott voltam, itthon csak 2-3 napot töltöttem. Boldog voltam, hogy szabadon szárnyalhattam, de a szüleim ezt nem értik meg. Tipikus tinédzser - ezt mondják rám. Talán ezért is gyűlölnek.
Nem cigizem rendszeresen, nem drogozom, s alkoholt is csak nagyritkán iszom. Akkor is mértékkel. De a szüleim szerint én egy "problémás gyerek vagyok". Gyerek. Még mindig így gondolnak rám, s talán örökre így is fognak. Nem képesek felfogni, hogy már nincs fél év és nagykorú leszek. Szánom emiatt magam. Nem akarok nagykorú lenni, de ez van. Ezt kell elviselnem.
Nem szeretek arra gondolni, hogy magányos vagyok, de rá kell jönnöm, hogy az vagyok. Nincs nekem senkim se, csak ez a 3 gyertyám a gyertyatartóban, s néhány DVD film... Nincs célom, nincs "üzemanyagom", ami továbblendítene. Nincs semmim se, szegény vagyok, szegény, mint a templom egere.
Kihúzom a fiókom, s a régen elrejtett pengét keresem elő. Kiveszem, s nézegetni kezdem. Kis rozsdafoltok jelentek meg már rajta, több mint másfél éve volt utoljára használva. Előtte meg... Több mint fél évig folyamatosan. Nagyot sóhajtok, s egy kis vérmaradványt kaparok le a pengéről. Visszanézek a fiókba, alatta egy csuklószorító. Azzal "állítottam el" a vérzéseket.
Hivogat a penge. Ismét. Fényesen csillog rám, szinte mosolyog. Rég volt, nagyon rég.
- Régi barátom... - suttogom neki a halotti csendben. Barátom. Az egyetlen barátom. A legutolsó SMS-est is a mobilszolgáltatóm küldte. Két hónappal ezelőtt. Azóta senki nem gondolt rám. Elfeledtek.
Nagyot sóhajtok. Eszembe jut egy régi oldalam. Bekapcsolom a gépet, a pengét magam mellé helyezem, s nézegetem ahogy betölt az oldal.
- Barátom... Régi, hűséges barátom.. Te legalább nem hagytál még el... - mondom, s közben könnyek születnek a szememben.
Betölt az oldal, s én még mindig a pengét nézem. A kezembe veszem, s végighúzom a karomon. Apró, jelentéktelen sebek, közel sem halálosak. De kellenek. A lélek sajog, a test alig bírja el fájdalmát, így a testet is gyötörni kell, hogy a lélek könnyebben elviselje a fájdalmat. Valahol hallottam egyszer: "Az elme betegsége sokkal súlyosabb a testnél" -> s akinek mindkettő van? Arra mit mondanak? Csoda, hogy él? Nem tudom.
Végignézem az oldalam, a vérem közben apró cseppekben bújik ki a bőröm alól.
Új hozzászólások. Tetszik. Az embereknek tetszik, amit csinálok. Kitartást, ne add fel, s ilyen bíztatásokat olvasok. Tehetséges? Én? Soha nem voltam semmiben... De nekik tetszik.
Egy visszarántó kéz néhány kedves szó.
Könnyes arcomon egy mosoly látható...
|