Vért síró Mária

A lány a zsoltár előtt térdelt,
Némán mondta magában a szent-beszédet.
Nem hibázott, nem szidott,
Csak kérve kérte a szigonyt,
A szigonyt, mely könnyíthetne fájdalmin,
A szigonyt, mely feloldja kínyjait.

Szilárd szívű pap sétált be a templomba,
Ránézett, mit tehet ott az az asszonyka?
Látja, hogy térdelve mondja imáját,
Felnéz, s riadtan megpillantja Máriát.
Megijed a pap, felkiállt félelmében,
Máriácska-anyácska vért könnyedzik sebtében.

Felriasztva imájából a fiatal leányt,
A papok mérgesen néznek le reá.
Mind-mind ugyanazt kérdezgeti -
Mit mondtál? Mit mondtál neki?! -
Riadtan az asszonyka nem felel semmit se,
Tudja jól, Máriácska, bűneiért feleltette.

A síró Máriácska-anyácska szobrot,
Elzárják jól mind-mind a papok.
Nem szabad hogy bárki meglássa,
Véres lett Máriácska palástja,
Szeméből még mindig patagzik a vér,
Leánytól folyvást kérdezik - Mit tettél?!
De az nem felel, zár van ajkain,
Nyomja szívét feloldatlan bűnei.

Egy éjjel, mikor nagy vihar kerekedett,
Lement az asszonyka a templom picijébe.
Kinyílt neki rögvest a zár,
s meglátta a síró Madonnát.
Letérdelt elébe, s könnyek közt mondta el imáját,
Bocsásson meg neki Máriácska-mamácska, s a Világ.