Negyedik fejezet

Az öregeken kívül nem igazán volt más társoságom... Bár, azt hiszem az Életem akkor se volt rossz! Bár, néha kicsit unalmasnak tűnt, bár a csellózás eléggé fellendítette...

A kis házamba is lassan bekerültek a különböző "létfontosságú" dolgok, mint a tévé, a számítógép, vagy egy hi-fi. Anyámék abban a hitben éltek, hogy egy távoli intézetbe kerültem, ami nagyon dárga volt, bár tudtam, nekik az a "nagyon drága" egy teljesen megfizethető ár. Gazgagok voltunk, de csak vagyonilag. Azt hiszem ez a lelki-, családi-, és kapcsolati szegénység is oka lehetett a "leépülésemnek". Egyre többet gondolkodtam az "előző" Életemen - szerettem "előző"-nek hívni a  kórházba kerülésem előtti időszakot; ugyanis, kórházba is kerültem... A harmadik öngyilkossági kísérletemnél... Gyűlölök visszagondolni azokra a hónapokra, évekre! Gyűlölök!

Egyre többet jártam el otthonról! Igaz, inkább csak üldögéltem, vagy olvastam egy parkban, a házon belül nem voltak ismerőseim ebben a városban. Emiatt nagyon sokszor éreztem rosszul magam, s sokszor féltem is.. De végül mindig megnyugtam, mert arra gondoltam, ha elkezdődik az iskola, talán majd minden rendbe fog jönni!

Ilyen se gyakran fordult elő velem; vártam, hogy kezdődjön az iskola! Már alig volt hátra két hét, s a dokiék már be is irattak az új sulimba..

Ez a reggelem is ugyanúgy kezdődött, mint a többi.. felkeltem, felöltöztem, a pénztárcámért nyúltam, s elindultam... de most nem a boltba, hanem az ÚJ ISKOLÁMBA!!! Tankönyveket venni. Ha minden igaz, most tizedikes leszek! Istenem! Tizedikes leszek egy gimnáziumban! Szerencsémre, ez a tizedik egy olyan osztály, ahol kilencedikes anyagot tanulnak... "nyelvi előkészítősök". Kilencedikben állítólag szinte csak nyelv órájuk volt! Istenem! Rettentő izgatott voltam!

Az iskola nem volt tőllem túl messze... talán 10 perc lehetett oda az út. Izgatottan dugtam zsebre a kezem, oldalamon egy táska volt, abban pedig még jó sok táska..

Ott álltam az iskolaépülete előtt. Régi, neo-gótikus épület volt, hatalmas tölgyfa-ajtóval. Pár diák szállingózott be. Irigyeltem őket, ők már ismerték egymást. Némán követtem őket, de pechemre először a női mosdót vették célba, követtem őket, kezet mostam, mintha direkt mentem volna oda, majd kiléptem ismét a hideg folyosóra, s körülnéztem. Hirtelen egy fiú vágtatott el mellettem, úgy döntöttem, hogy megszólítom:

- Hé! Bocsi! - fogtam meg a karját, mire Ő furcsán nézett rám: - Szia! - köszöntem neki, Ő visszaköszönt: - Nem tudod véletlen, hogy hol lehet tankönyveket venni? Új vagyok még itt.. - erre arca kedvesen mosolygóssá vált, majd így szólt:

- Gyere! Nekem is meg kell még vennem őket! Egyébként engem Pufinak hívnak!

- Pufi? - ráncoltam össze a homlokom, majd végignéztem rajtam; szó, ami szó, illett rá ez a név. Alacsony volt, s tömzsi.

- Igen.. a barátaim neveztek el így. Téged elneveztek valahogy? - egy percre csöndbe maradtam, s gondolkodni kezdtem. Nem igazán emlékeztem ilyesmire.. Összeráncoltam homlokom, majd így válaszoltam:

- Nem.. nem neveztek el sehogy se...

- DE valahogy biztos! - erősködött.

- Nem..

- Akkor elnevezhetlek? - ránéztem, majd bólintottam: - Remek! Akkor.. legyél te.. hmm.. Mit szólnál a Létrához?

- LÉTRA??? - ezen a néven megbotránkoztam. Tudtam, hogy magas vagyok, de azért nem annyira! Bizonytalanul rákérdeztem: - Nem lehetne valami más? - a fiú erre bólintott, majd így szólt:

- Hogy hívnak? - megmondtam. Tovább gondolkodott: - Hmmm.. Mit szólnál a... - elhallgatott, látszott rajta, hogy valami ütősre készül: - Mit szólnál, ha Angel-nak, avagy "Angyal"-nak neveznénk? - elcsodálkoztam.

- Angel?

- Igen. Nem tetszik?

- De.. nagyon jó név! - elmosolyodtam: - Köszönöm!

Bementünk egy tanterembe; rengeteg könyv, s két idősebb személy állt - feltehetően tanárok. A férfi így szólt:

- Szia Pufi! Tankönyvek?

- Igen - mondta a fiú. A férfi erre egy hatalmas kupac könyvet tett a fiú elé, majd mondta az árat, a fiú pedig fizetett. Aztán a férfi felém is felémnézett:

- Dícsértessék! - mondtam neki.

- Mindörökké Ámen! - válaszolta: - Melyik osztály? - megmondtam neki. Erre hirtelen megszólalt a mellettem álló fiú, Pufi:

- Komolyan?! - ránéztem, majd bólintottam: - REMEK!!! Akkor osztálytársak leszünk!