Vivien születése óta Beatrix élete teljesen megváltozott; azóta eltelt tíz év, Beatrixot pedig felfedezte egy ismert kiadó, s így a lány álma is teljesülhetett. Mégis, egy idő óta Beatrix úgy érezte, hogy nincs meg mindene; s bár boldog volt, mégis akadtak álmatlan éjszakái, mikor egyvalaki járt a fejében; Petr.

A fiú óta nem is volt más férfi az életében, ugyanis próbált minden percben lányuk boldogságáért tenni, mellyel sajátját is megalapozta. Mégis, egy ilyen álmatlan éjjelen, Beatrix kihajolt házának ablakán, s a Holdat figyelte. Az elmúlt tíz éven gondolkodott; személyisége teljesen megváltozott, bár a „Beatrixos” tulajdonságai megmaradtak. Ruházata már nem követte hűen a viktóriánusi időket, mégis, megvolt a lány öltözködésének hangulata. Tíz éve senki se hallotta nevét, mára pedig könyvei úgy keltek, mint a cukor. Talán nem is volt olyan ember ezen a földön, aki ne hallott volna Beatrix Sheldertől vagy, ahogy magát hívatta „Eva Smrt” – Beatrix e néven is adta ki könyveit, ugyanis ez egy cseh név volt, mi mindössze annyit jelentett, hogy „Halál Éva”.

- Milyen nagy ma a hold… - suttogta hirtelen a lány: - Vajon Petr is látja? – tette fel magának a kérdést. Majd „Jaj, Beatrix, megint buta vagy!”-al fejbe kólintotta magát, csak úgy, ahogy régebben is gyakran megtette. Ekkor eszébe jutott egy kedves barátnője, aki Vivien születésénél segített a lánynak. S ahogy Dorina eszébe jutott, ismét érezte, ahogy a lány megsimogatja fejét, s bíztatóan csak annyit mondd: „Ne félj! Minden rendben lesz!” – Beatrixnak még jobban hiányérzete támadt.

Visszaült ágyára, majd ébresztőjére nézett: fél négy volt. Már csak másfél óra, s kikelhet az ágyából, s addigra már ki is találja, hogy mi lenne a legjobb; neki is, s persze Viviennek is. Majd lehunyta szemét, s bár nem aludt el, kicsit legalább megpihent.

Reggel, mikor a nap már felkelt, Beatrix is vele kelt, majd elvégezte szokásos reggeli teendőit, majd leányát is felkeltette, ki ekkor már vele lakott. Reggeli közben Beatrix, az asztalnál előtte ülő gyermekre nézett, majd így szólt:

- Vivien, szeretnél elmenni Csehországba?

- Csehországba? – kérdezett vissza értetlenül a lány. E kérdéssel le is tette a kezében tartott vajas pirítósát, majd értetlenül nézett anyjára.

- Igen, oda… Nem szeretnél elmenni oda?

- Most? Anya, mindjárt vége a sulinak…

- Igen, tudom… Addig nagymamáék vigyáznának rád, s jövőre oda járnál iskolába, Csehországba… Nos, mit szólsz hozzá?

Vivien döbbenten nézett rá anyjára – mi ez a Csehország-mánia? Miért akar anyja mindenképp oda menni? Eddig nem állt elő ezzel az ötlettel, s most? Amikor Beatrix megérezte lányában ezen értetlenséget, így szólt:

- Természetesen, ha nem akarsz, akkor nem kell jönnöd, de én a közeljövőben mindenféleképp oda fogok utazni, sajnos muszáj. Lehet, hogy hamarosan visszatérhetek, még talán a nyár folyamán, de az is lehet, hogy tovább kell maradnom, s akkor is szeretném, ha a közelemben lennél… Persze, csak ha szeretnéd. Még van időd eldönteni! – mondta végül.

Következőre a téma már csak akkor jött fel, mikor Beatrix anyjáék házánál búcsúzott Vivientől. Míg szokásos intelmeit sorolta, miszerint, gyermeke tanuljon jól, legyen jó, s ne törjön el semmit, hirtelen Vivien felemelte kis szemeit, egyenesen Beatrix szemébe nézett, majd így szólt:

- Mama, mikor fogsz visszajönni? – Beatrix egy pillanatra meg is billent határozatlanságától, majd végül így szólt:

- Ne aggódj, kicsim, havonta egyszer majd mindig hazalátogatok! Rendben? – azzal lehajolt gyermekéhez, adott neki egy puszit, így búcsút intve tőle, hasonlóképpen anyjától és apjától is. Azzal a lány beült autójába, még utoljára integetett szeretteinek, azzal kigurult, s irányba vette Csehországot.

Több napos út végén Beatrix fáradtan érkezett meg a csendes kis cseh városba. Lelassítva keresni kezdte az utcát, melyben újdonsült háza állt, mely az ingatlanközvetítő szerint nincs messze a falucska főutcájától. Beatrix pontosan követte az utasításokat, melyet a közvetítő írt le neki, s hamarosan azt vette észre, hogy valóban, ott áll új háza előtt, melynél már várja egy szürkeszmokingos nő.

- Miss Smrt?

- Igen, Jó napot! – köszönt immáron Eva.

- Jó napot! Nos, akkor átadnám önnek a kulcsot! – azzal a szürkeruhás nő egy kulcsot nyomott az autóból alig kikecmergő Eva kezébe.

- Köszönöm! A pénz megérkezett a számlára? Nem volt semmi gond?

- Igen, megérkezett, nem történt semmi fennakadás! – azzal a közvetítő kicsit közelebb lépett a lányhoz, majd így szólt: - Miss Smrt, figyelmeztetnem kell, hogy bár ön félig csehnek, félig pedig angolnak vallotta magát nekem, s bár neve is e kettős nemzettségére vall, mégis megjegyzem, hogy ön itt idegen, akit a falusiak nem fognak egyhamar befogadni… Nem elijeszteni akarom, csak figyelmeztetem, hogy egy ideig lehet hogy nehéz lesz majd magának itt, de ha ledönti a falakat, akkor, higgye el, nem fogja megbánni, hogy ideköltözött! – azzal a nő sok szerencsét kívánt, s otthagyta a lányt.

Miközben Eva holmijait pakolta ki autójából, arra lett figyelmes, hogy a falu lakói elmennek háza előtt, benéznek kapuján, majd továbbmennek, mintha azt néznék, hogy ki ez az új lakos. De Eva nem törődött velük, úgy tett, mintha nem is vette volna észre őket. Némán pakolászott tovább, majd a hatalmas dobozokat elkezdte befelé is hordani. Majdnem délben érkezett, s egészen négy óráig pakolt folyamatosan, megállás nélkül. Ekkor úgy döntött, hogy ideje bevásárolni, ugyanis ételt nem hozott magával.

Ismeretlenül indult el gyalog az utcán, mikor elért egy kisboltba. Benyitott, majd amikor belépett, a benti moraj mintha egy pillanat alatt megszűnt volna. Az emberek mintha megálltak volna, s rá meredtek. Eva úgy tett, mintha semmi sem történt volna – ismét – s otthonosan lépdelt a pultok között. Épp csak annyit hallott két sugdolózó öregasszony beszédéből, hogy:

- Igen, Ő az az angol nő, aki most költözött ide!

De valójában próbált ezzel sem törődni. A felvágottakhoz ment, majd a boltosra nézett, s így szólt:

- Jó napot! 20 dekát kérnék abból! – mutatott egy gusztusos darabra. A fehér ruhás nő némán bólintott, majd beindította szeletelő gépét, s csak az az okozta zaj csendült fel a boltban. Mikor végzett odanyújtotta a lánynak, aki illedelmesen megköszönte, majd levetett egy félkilós kenyeret a polcról, s a kasszához lépdelt, s végül fizetett. A kasszában ülő nő némán mérte végig a lányt, aki úgy érezte, mintha kinéznék innen. Közben lopva végigtekintett a boltban, ahol úgy látszik, hogy mindenki ellenségesen méregeti őt – de miért? Tette fel magának a kérdést. Nem tudta, nem értette. Miért? Vajon mit tett? Jó kérdés. Talán az a gond, hogy angolként beköltözött, nem tudta. A vásárolt dolgokat hóna alá csapta, majd egy hangos „Viszontlátásra!” következtében elhagyta a boltot.

Hazáig futott. Kifulladva nyitott be új házába, ahol nagy nehezen megnyugodott. A konyhába igyekezett, szeletelni kezdte a kenyeret, megkente vajjal, majd a felvágottból tett rá, s állva ette meg a vacsoráját. Maga elé meredt. Vajon rossz ötlet volt ideköltöznie? Hirtelen úgy érezte, hogy hiba volt elhagynia az Ő szeretett Angliáját. De már nem volt visszaút, már volt egy Csehországi háza, s egy vadiúj élete.