Egy új világ

2003. november 20.

Csaknem kétszáz évet aludtam lent a kriptába.

Nem tudtam, hogy mennyit változhattam én, és mennyit a környezet, a világ. Mindenesetre meg kellett tudnom.

Azt is eldöntöttem, hogy elhagyom ezt az országot, és átköltözöm Magyarországra.

Nem is tétováztam sokat, mert amint láttam, hogy sötét van odakint elindultam.

Nemsokára el is értem a határt. Nem akartam a határon letelepedni, ígyhát tovább mentem.

Elértem egy nagyobb várost, s ott kerestem egy elhagyatott épületet.

Találtam is. Rögtön sajátomévá tettem, s berendezkedtem. Szerencsémre nem kellett sok dolgot beszereznem, mert a háznak megvolt minden egyes bútora.

Leültem az egyik ágyra a hálószobában, s ott vártam.

Hallottam, hogy hetet üt az óra. Elgondolkodtam, hogy ahhoz képest elég sötét van.

Mentem az utcán. Mindenki, aki csak szembe jött velem megnézett magának, ami zavart. Eszembejutott, hogy ez biztos a ruhám miatt van.

Nagyon érdekesnek találtam, hogy a nők és a férfiak is nadrágon húznak fel. A nők főként olyan nadrágot, aminek a szára az alján kibővül. A férfiak ilyet is, és olyat is, aminek az alja nem bővül ki.

Nem számít ezeknél az embereknél már az, hogy milyen drága anyagból van a ruhájuk, mert ahogy elnéztem mindegyiküknek egyforma, habár különböző színárnyalatú nadrágja volt.

Akkor lepődtem meg a legjobban, amikor láttam néhány olyan embert, akiknek a táskájuk, a kabátjuk, vagy a hajdíszük is ebből az érdekes anyagból készült.

A hajdíszük is nagyon más volt az énideimhez képest. A táskák is annyi formájú, alakzatú és nagyságú volt, mint amennyi táskát láttam.

A legfeltűnőbb talán mégiscsak az volt, hogy a nők ki voltak festve. A szájuk, a szemük, az arcuk, és a körmük is. Ezek is a legkülönfélébb mintákban és színekben pompáztak.

Továbbsétáltam az úton.

Megálltam egy elektromossággal foglalkozó üzlet előtt. Nem hittem a szememnek. Egy dobozban néhány férfi és nő volt. Színházi előadás lehetett. Nem igazán éltettem, hogy hogyan tudták őket olyan kicsivé zsugorítani, és arra kényszeríteni, hogy éljenek abban a kis dobozban…

Már nagyon kívántam a vért. Emiatt megbódult fejemmel tovább mentem. Megláttam egy gazdagnak tűnő embert, s odaléptem hozzá. Ő ettől egy kicsit meglepődött. Odahajoltam hozzá és a fülébe súgtam:

- Ha valami igazán szépet akar, akkor jöjjön velem! – a férfi erre követni kezdett. Becsaltam egy sikátorba. Megcsókoltam, majd egy erőteljes harapással beleharaptam a nyakába, s elkezdtem szívni a vérét.

A férfi meghőkölt, majd összeesett, mikor befejeztem a lakomámat.

Átkutattam a zsebeit és találtam is benne egy pénztárcát. Megnéztem, hogy mennyi is van benne.

Azt hittem, hogy ott helyben összeesem. A férfi tele volt pénzzel! A pénztárcájában csupa tízezresek, meg ötezresek voltak! Összeszámoltam az összeszeget. A férfinál, vagyis mostmár nálam, nyolcvanhatezer forint volt.

A fizetőeszköz is megváltozott.

Elindultam, ki a sikátorból, s kerestem egy nyitva tartó üzletet, ahol vehetek ruhát. Találtam is egy olyat, ami 24 órás nyitva tartása van. Be is mentem oda, s megkerestem a ruhaosztályt.

Vettem két fekete „farmer” nadrágot, négy fekete „pólót” és két fekete „hosszujjú” felsőt.

A fizetéssel kissé gondom volt, de végül is megoldottam. Maradt még hatvanezer forintom.

Visszamentem a lakásomhoz, és átöltöztem, majd leültem az ágyamra s gondolkodtam. Fájt hogy már nem beszélhetek Damnishékkal, se Rahstennel, se Emilyvel se senki ismerőssel, mert mind örökre meghaltak.

Kimentem az utcára, s sétálgattam. Meglepődtem, hogy mennyire kényelmes ez a modern öltözködés. Én azt gondoltam, hogy mennyire fog zavarni, meg bökni, de talán kényelmesebb ez, mint azok a ruhák, amiket magammal hoztam.

Nagyon elgondolkodtam, de végül is egy parkban kötöttem ki, s leültem egy padra. Nem járt senki sem a parkban. Eszembejutott, s ettől remegni kezdtem, hogy mi van akkor, ha én maradtam az egyetlen vámpír. „Az lehetetlen! Az lehetetlen!” – próbáltam nyugtatgatni magam, de nem igazán sikerült.

Megbillent a pad, s én ettől egy kicsit magamhoz tértem. A bal oldalamra néztem, hogy láthassam, hogy ki ült le mellém.

Egy férfi volt. Engem nézett.

- Szia. – köszönt. Én nem szóltam semmit.

- Elvitte a cica a nyelved, vagy mi? – erre egy kicsit nevetni kezdtem.

- Legalább a humorodat meghagyta.

- Ki?

- Hát a cica… Meg úgy látszik, hogy a nyelved sem tetszett neki. – az utolsó szótagnál kivillantak a fogai. Ő is vámpír volt. Megnyugodtam.

- Te vagy az egyedüli vámpír itt?

- Honnan tudod?

- Én is az vagyok…

- Vámpír?

- Igen… Mert azt gondoltad, hogy a vacsorád lennék?

- Nem… Mostmár biztos nem… Egyébként honnan jöttél? Eddig még nem láttalak errefelé…

- Most költöztem ide. Eddig, vagyis kétszáz évig, aludtam…

- Aha… Akkor biztos furcsa neked ez a világ.

- Az. Nagyon furcsa. Nem is igazán értem.

- Hmm… Mióta vagy vámpír?

- Nem tudom… Tizenhat éves voltam, mikor az lettem. És te?

- Én már húsz éve… Hozzád képest elég kevés…

- És mennyi idősen lettél vámpír?

- Tizennyolc…

Nagyot sóhajtottam. A fiú nagyon hasonlított Benjire, de volt benne Thomas is.

- Hogy hívnak? – kérdeztem tőle.

- Billy. És téged?

- Cirmonella.

- Szép név.

- Köszönöm. A Billy se csúnya… Hmm.

- Mi az?

- Semmi, csak elgondolkodtam egy kicsit…

- És min, Cirmonella?

- Azon hogy, hogy hasonlítasz két ismerősömre…

- És kik azok? Ismerem őket?

- Nem hinném. Már meghaltak. Az egyikük Thomas, a másik pedig Benji… Kívül Thomas, belül Benji… Áh! Ne is törődj velem! Olyan ostobaságokat beszélek… Mostmár mennem kell.

- Hová mész?

- Haza.

- Kilenc órakor?

- Igen. Itt nem tudok mit csinálni.

- Akkor gyere velem!

- Hova? Minek?

- A vámpírgyűlésre! Ma lesz éjfélkor.

- Addig van három óránk…

- Addig vadászhatnánk…

- Én már ettem.

- Értem… Akkor megvársz itt? És akkor még beszélgethetnénk.

- Rendben. Mikor végzel?

- Nemsokára! – azzal a levegőbe ugrott s már el is tűnt a fák lombjai között.

Nem tudom, hogy mennyi ideig ülhettem ott, de nekem rengeteg időnek tűnt.

Szerencsémre nem voltam egyedül, mert egy nagyon szép kutya is csatlakozott társságomhoz. Úgy azonosítottam be, hogy az a kutya egy collie, vagy ismertebb nevén skótjuhász. Ott lihegett a pad mellett, s engedte, hogy simogassam. Elneveztem a kutyát Killernek.

Meséltem neki magamról, s nevetve megkérdeztem tőle, hogy mi történt vele. Ő erre csak lihegett.

- Killer, Killer… - suttogtam neki, ha tudtam is, hogy a kutya nem ért meg engem.

Nemsokára Billy is megjelent a fák között.

- Szereztél máris egy barátot… Fél óra alatt… egy ilyen fáradt éjszakán… Ez aztán tempó!

- Killernek neveztem el.

- Jó név… Szereted a kutyákat?

- Igen. Kár, hogy ő nem élhet velem… De addig itt kényeztetem.

- Miért nem maradhat veled?

- Mert a kutya egy egész embert igényel, és nem egy egész vámpírt!

- Nem tudom… Mi történt veled?

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy mit csináltál kétszáz évig?

- Aludtam.

- Jó, jó! Azt értem. És azelőtt?

- Azelőtt? – hosszas elbeszélésbe kezdtem. Amikor oda értem, hogy Rahsten azt mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen Billy felkapta a fejét:

- Tényleg te vagy az?

- Nem tudom. Emily szerint nem én vagyok az. Egyik nap, Damnishéknél, elmentem vadászni… Akkor támadhatták meg őket…

- Kik?

- Nem tudom. Ezt akarom kideríteni.

- Halvány sejtelmed sincs?

- Mim?

- Fogalmad sincs? Nem tudod? Egy apró kis jeled sincs arra, hogy kik lehettek?

- Talán a vérfarkasok…

- A vérfarkasok?

- Igen. Egyszer már meg akartak ölni… - összeszorult a torkom, s valami ki akart törni belőlem, de én küzdöttem ellene – Benji is akkor halt meg… Lehet, hogy én öltem meg Damnishékat és Rahstent is…

- TE?

- Igen… Néha-néha beugrik egy kép… De nincs nagy jelentőségük… Csak képek… Egyszerű gondolatok… Ott, Rahstennél legelösször…

- Lehet, hogy amiatt, mert te vagy az egyetlen?

- Nem. Nem én vagyok. Emily pontosan megmondta. Ezek más képek… Teljesen mások… Olyanok, amiket rajtam kívül senki sem láthat… Brutálisak. Ott… Rahstennék szobájában… emlékszem, szörnyű lehettem.

- Lehettél? Miről beszélsz, Cirmonella?

- Ott álltam a szoba közepén… a kezemben a baltával… véres szemmel… Nem akarom többé látni!

- Elhiszem… Megrázó élmény lehetett.

- Igen. Az volt. Szörnyű…

- Gyere…

- Hova?

- Mennünk kell.

- Jó, de hova?

- Hát a vámpír-találkozóra!

- Ja, persze! – elbúcsúztam Killertől, s követtem Billyt.

Ő egy sötét sikátorba vezetett, majd egy ajtó előtt körülnézett, s belépett. Én engedelmesen követtem őt.

Körülnéztem, hogy hova is léptünk be.

A ház belülről nem volt annyira rossz, mint kívül. A terem közepén, vagyis ott, ahova beléptünk, állt egy hosszú asztal sok székkel együtt, melyeken piros bársonyborítás volt. A szobából nyílt két ajtó.

- Jó estét! – köszönt Billy.

- Jó estét! – köszöntem én is.

Egy nő jött ki mosolyogva a velünk srégen lévő szobából. Amikor meglátott engem arcáról lekerült a mosoly.

- Ne tessék aggódni, May néni, ő egy jóbarát!

A nő erre nem szólt semmit, s arcára is ismét kiült a mosoly. A néni megnézett magának, majd bólogatott. Én biztatóan mosolyogtam a nénire, mert éreztem, hogy most nem nézhetek rá olyan bambán, mint az előbb.

A nő elállt előlünk, s a szemben lévő ajtóra mutatott. Elindultunk arra. Közben Billy a fülembe súgta:

- Ő May néni! Nagyon nagy tiszteletnek örvend! Azért nem szól, mert a vérfarkasok kitépték a nyelvét. Ő az egyetlen, aki visszatért.

- Honnan? – hallottam, hogy becsapódik az ajtó az öreg vámpír után.

- Hát a tízéves háborúból.

- Az meg mi?

- Nem hallottál róla?

- Még nem… - a szemben lévő ajtó előtt megálltunk, s tovább suttogtunk.

- A tízéves háború a vámpírok és a vérfarkasok között zajlott. 1920-ban kezdődött.

- Akkor én aludtam…

- Ja, tényleg, bocs…

- Nem baj… Mi volt a tízéves háborúban?

- Nos, rengeteg vámpír halt meg, de csak May néni élte túl…

- És kik győztek? A vámpírok?

- Nem. A vérfarkasok. Azért is jöttünk ide. A vérfarkasok kínozzák a vámpírokat. Még mindig halnak meg közölünk, mert lázadtak. Akik megtörhetők, azokat rabszolgákká teszik.

- Rabszolgákká?

- Igen. Ott azt kell tenniük, amit a vérfarkasok kívánnak tőlük… Hallottam olyat, hogy volt olyan, akinek a vérfarkas prédájává kellett válnia.

- Megette a vérfarkas?

- Igen. Az is óriási gond, hogy nem igazán vannak manapság vámpírok. Nincs létszámnöve-kedés.

- De mi miatt?

- Félnek a vámpírok.

- De mitől?

- Megtiltották a vérfarkasok, hogy vadásszunk.

- De miért?

- Azért hogy jobban szenvedjünk… Gyere! Mennünk kell!

- Rendben.

Billy kinyitotta az ajtót, s belépett.

- Üdv mindenkinek! Hoztam valakit! Majdnem ő az egyetlen!

- Miért? – ez egy ismeretlen nő hangja volt.

- Mert… majdnem ő AZ… - válaszolt Billy a nőnek.

- Nincs is egyetlen! – ezt egy férfi mondta.

- De van! – ezt egy másik férfi.

Végül beléptem én is az ajtót.

- Ez? De hát ez még húsz sincs! – mondta az első nő.

Nem tudtam körülnézni, mert a szememet lesütöttem. Nem mertem a szemükbe nézni. Ők mások. Teljesen mások. Ez már egy új világ.