A kezdet

1846. április 28.-a, születésem évszáma. Egy főnemesi családból származom és egy ideig Párizsban éltem, de tíz év múlva egy óriási furdulat történt.
Megtalált, s nem is akart elengedni. Folyton (ha tehette) követett. Eléggé le volt korlátozva a hatalma, vagy legalábbis nem mindig tudott követni.
Sosem mertem róla beszélni, de már úgy éreztem magam, mint egy rab, aki nem mozdulhat, mert különben az őrök megölik.
Féltem, rettegtem, de meg kellett nyílnom, s így elmondtam mindent a szobalányomnak, aki pedig mindent elmondott a szüleimnek.
Ígyhát átköltöztünk Londonba. A szüleim úgy gondolták, hogy jót tesznek azzal, hogy átköltözünk oda, de ők is tévedhetnek. Ez a tévedés végzetes volt… Ott is megtalált...

1856. Tíz éves vagyok. Felriadtam az álmomból. Megijedtem a látványtól, mert ott ült az ágyam szélén, s engem nézett. Én ösztönösen a nyakamhoz kaptam. Ekkor így szólt hozzám:
- Én nem szeretek álomban támadni. Megvárom, amíg az áldozatom felébred. És tudod miért? - én válaszképp a fejemet ráztam: nem.
- Azért, mert aki alszik, és én annak elkezdem a vérét szívni, attól én is álmos leszek… De térjünk a lényegre! - arcára kiült egy gúnyos mosoly.
Megijedtem.
Ő felém nyúlt, majd már csak azt vettem észre, hogy felém hajol, s valami éles fájdalom a nyakamba mar.
A kezeimet még tudtam használni és ellöktem magamtól. A hold fényénél láttam, hogy a szájából folyik valami. Az én vérem.
Egy percig lihegve nézett, majd ismét elindut felém.
Én elkezdtem az ajtó felé rohanni, ő pedig utánam. Feltéptem az ajtót és a kivilágított folyosóra futottam.
Ő tovább követett, de nem futott, hanem nagyon gyorsan lépkedett. Méghozzá úgy, mintha csak repült volna.
Folyamatosan hátrafelé néztem és reszketve Őt figyeltem.
Ez lett a vesztem.
Egy kanyarulatnál nem láttam őt, s eközben nekimentem valaminek, amiről rögtön le is pattantam a földre.
Megnéztem, hogy mi az, vagy inkább ki az...
Ő volt, s a kezemet megragadta, majd ismét elkezdte szívni a vérem. Felsikítottam, ha tudtam is, hogy szinte senki sem halja, mert a bejárónők ilyenkor az otthonukban alszanak, a szüleim pedig elmentek színházba.
- NEEEEE! - ordítottam bele a süket éjszakába.
Végül elengedett.
Én a földön hevertem. Nem bírtam mozogni.
Éreztem, hogy az ájulás kerülget. A sebhelyet fogtam, amiből ömlött a vér.
Nem tudtam többet mondani csak annyit, hogy:
- Miért? Miért tette ezt velem? Miért?
- Miért akarsz ennyire egy olyan világban élni, ahol nem vagy halhatatlan? Minek neked egy ilyen élet?
- Mert ez ajándék, és csak az enyém…
- Ez nem ajándék, hanem egy csapás…
- Nem. Ez nem i… - nem bírtam többet mondani, mert valami volt a számban. Köptem egyet, méghozzá vért.
Ő ezen csak nevetett. Nem bírtam elviselni ezt a nevetést, mert fájt.
- Miért teszi eezt ve…lem…?
- Mert te vagy az egyetlen!
- Az egy…etlen?
- Akarsz tovább élni?
- Ig…en…
- Akkor gyere velem!
- Ho…va?
- Hozzám, az én kastélyomba!
- Akarok… élni… - a férfi a karjába vett.
Elájultam, ezért többre nem emlékszem.

Amikor felébredtem nagyon sötét volt. Valami vízben feküdtem. Felkeltem. A víz fél térdemig ért.
Elindultam valamerre, de alig léptem kettőt összeestem, s nyeltem egy kis vizet.
Ennek a víznek nagyon furcsa íze volt. Mintha nem is víz lett volna…
Körülnéztem, mert nem tudtam, hogy hol van Ő. Ő, aki ide hozott.
(Csak azért nevezem Ő-nek mert, nem tudtam az eredeti nevét, s az arcát sem láttam, vagy ha láttam is, csak sötétben, s nem tudtam volna pontosan leírni, annyira összefolytak az arcvonásai.).
Négykézláb mentem tovább és emiatt a fejemet bevertem valami keménynek és hidegnek.
Nagyjából láttam, hogy mi az.
Egy kriptában lehettem és ez előttem egy sírhely volt - abba ütköztem bele.
Nem ijedtem de, mert az anyámék többször elvittek még Párizsban a mi síremlékeinkhez. Én pedig azt vettem észre, hogy ez a kripta szinte ugyanúgy nézki mint a miénk, Párizsban.
Egyszer régen kaptam az anyámtól egy arany nyakláncot.
Nagyon furcsa volt, mert nem alkalomból kaptam, hanem az anyám szerint azért, mert megérdemeltem.
A nyakláncon volt egy medál is. Ez is aranyból volt, de voltak benne gyémántberakások is, melyek valami furcsa alakzatot alkottak.
Mivel meg akartam róla győződni, hogy még mindig rajtam van, ezért odanyúltam.
Szerencsémre még ott volt.
Leültem a kripta közepére és vártam.
Amikor hátamat nekitámasztottam a sírnak mögöttem, akkor éreztem, hogy valami mélyedés van ott, a síron.
A szemem már hozzászokott a sötéthez, így ki tudtam venni hogy mi is az. Ugyanaz a jel volt, mint a nyakláncomon!
Rettegve körülnéztem, s így megláttam ebben a kis kriptában egy ajtót. Odamentem s közben ügyeltem, hogy ne essek el.
Lenyomtam a kilincset, de az ajtó zárva volt. Tudtam, hogy nem tehetek szinte semmit, de valami miatt mégis elkezdtem rángatni az ajtót, s ordítani kezdtem az ajtónak, mintha az meghallhatná:
- Nyílj ki! Azonnal nyílj ki!
Az hirtelen kinyílt én pedig lehuppantam a vízbe. A víz nem folyt ki az ajtón, mert az ajtó elég magasan volt ahhoz képest.
Ő állt az ajtóban, s engem nézett.
- Akarsz élni? - kérdezte. Ezen nagyon meglepődtem, mert a hangja szomorú volt.
- Iii… Igen… - megint alig bírtam beszélni. Most nem nevetett. Nem értettem semmit. Szomorú volt. Legalábbis a szeme ezt fejezte ki.
- Csak egy mód van arra, hogy ne halj meg…
- És mi lenne… az? - kérdeztem remegve.
- Innod kell… 
- MIT?
- Vért.
- Vért? - nem mertem hinni a fülemnek.
- Igen. Innod kell a véremből.
- A véréből? Miért? - a torkomhoz kaptam s az ujjaim között érzetem a véremet. - Mi és ki maga?
- A nevem Rahsten. És vámpír vagyok…
- Vám…pír? - kélrdeztem remegve. Soha nem hittem a vámpírok létezésében, amit meséltek róluk azokat csak meséknek tartottam...
- Igen. Életben akarsz maradni?
- Igen…
- Akkor igyál! - egy korsót adott nekem, amelyben talán vörösbor lehetett.
- Mi ez? - kérdeztem.
- Nem akartam, hogy a testemből igyál, s ezért kiöntöttem neked. A testemet használtam hordónak… - kezeire mutatott. Azon két nagy, egymástól körülbelül két centiméterre lévő lyuk volt.
Az Ő fogainak a helye...
Számhoz emeltem a korsót, majd bele kóstoltam. Pont olyan volt az íze, mint a kriptában a víznek. De ha, ez vér volt, akkor az is az volt?
Kiittam az egész korsót. Éreztem, hogy az államon végigcsordul egy kis vér. Ő azt élvezettel és vágyódással figyelte. Éreztem a testemen a nézését.
Nem emlékszem, hogy mi történt ezután, mert elájultam...