3. könyv

- Angyal! Ébresztő!

A lány kinyitotta szemét. Joseph, az orvos hajolt felé.

- Jó reggelt… - köszönt neki.

- Reggelt? Jó napot! Mindjárt négy óra!

- Mi? Mennyi? Négy?

- Igen… Mindjárt négy óra! Kelj fel, öltözködj, s azonnal menj Ville irodájába! Sürgősen beszélned kell vele!

- Igenis… érettem… tíz perc s ott leszek!

- Rendben.

Joseph kiment a szobából. Angyal egy óriásit nyújtózkodott, majd kiugrott ágyából, s belebújt ruháiba, majd rohant Ville irodájába. Vajon mit akarhat tőle?

Bekopogtatott.

- Szabad! – hallatszott a válasz.

Angyal belépett.

Villeen kívül még négy ember tartózkodott a szobában; Joseph, két feketeszmokingos férfi, s Pokolgép.

- Jó napot! – köszönt a lány, miközben belépett a szobába.

- Jó napot! – köszöntek neki vissza.

- Angyal, kérlek, ülj le a kanapéra, a fiú mellé! – utasította az egyik feketeöltönyös férfi.

Angyal bólintott, s csendesen leült Pokolgép mellé.

- Úgy hallottuk, hogy a múlt éjjel… érdekes dolgok történtek! – mondta Ville Angyalnak.

Angyal nagyot nyelt.

- Amint hallottam, éjszaka, a tilalom ellenére, a házban jártál… Igaz ez?

- Igen… - mondta a lány. Tisztában volt vele, hogy helytelenül viselkedett, s megszegte a tilalmat. Éjszaka tilos volt az intézetben járkálni.

- Tisztában vagy vele, hogy megszegted a tilalmat? – kérdezte ismét Ville.

- Igen…

- Akkor miért tetted?

- Azért mert az egyik kislány nem tudott aludni az éjszaka… Angie dührohamától… Neki vittem tejet…

- Mi volt még a tejben?

- Egy kis altató…

- Vétkeztél a házirenddel szemben! Tudod, hogy gyógyszert csak Joseph adhat!

- Tudom…

- De mégis megtetted!

- Igen… Sajnálom Ville bácsi, de muszáj volt segítenem a kislányon!

- Muszáj volt? S miért volt muszáj?

- Mert valami azt diktálta, hogy muszáj neki segítenem… Az egész éjszaka csak Angie őrjöngését hallgatta mindenki… egyesek tudnak ilyenkor aludni, mások nem… Az a kislány nem tudott! Neki kellett segítenem…

- Angyal… Akkor sem így kellett volna!

- De… Sajnálom Ville bácsi!

- A másik nagy vétked az, hogy a fiút is felkeltetted! – mondta az egyik feketeszmokingos.

- Nem én keltettem fel!

- Akkor hogy került oda?

- Fogalmam sincs! Egyszercsak azt veszem észre, hogy megfogja a vállam!

- Megfogta a vállad?

- Igen…

- S mit csinált még?

- Beszélt hozzám… vagyis nem biztos, hogy beszélt, de hallottam!

- S mit mondott? – kérdezte a másik feketekabátos.

- Azt, hogy „nyitva” s azt, hogy „mondd meg mi a szerelem”. Azt hiszem, ezt mondta…

- Édes… De tudod, hogy Ő nem beszél…

- DE igen! Hallottam, hogy Pokolgép beszél!

- Pokolgép? – horkant fel Ville.

- Igen… Én így neveztem el…

- Angyal! Tudod, hogy nem így hívják…

- Tudom!

- Angyal! – szólalt meg az első feketekabátos. – Most menj ki kérlek, Pokolgéppel, s majd mi megbeszéljük, hogy mi legyen!

- Értem…

Angyal Pokolgépbe karolt, majd felemelte. A fiú ránézett, majd a füléhez hajolt, s ismét belesúgta:

- Mond, ez… a szerelem?

Angyal megállt. Körülnézett.

- Hallották? – kérdezte a lány.

Ville meredten nézte őket, Joseph nem jutott szóhoz, a két feketeszmokingos pedig egymásra nézett. A második feketekabátos így szólt:

- Mit mondott?

- Azt kérdezte, hogy „Ez a szerelem?”…

- Lehetetlen… - mondta Ville.

- Menjetek ki! – utasította őket Joseph.

- Igen… – mondta a lány. Tudta, hogy olyan dologról lesz szó, ami nem neki való.

Kiértek a szobából.

Angyal becsukta az ajtót, majd leültette Pokolgépet, s elkezdett a fiúhoz beszélni:

- Nem tudom, hogy szerelmet érzel-e vagy sem. Azt sem tudom, hogy ki iránt! De az szeretném tudni, hogy miért beszélsz hozzám! Hogy hogyan látsz engem! Most bezzeg nem szólsz… Legalább nem néznek teljesen hülyének odabenn… Bár… lehet… - a lány elmosolyodott.

Éles fájdalom hasított a hátába.

Eleinte nem törődött vele, de a fájdalom egyre erősebb lett.

- Fáj… - mondta Pokolgép.

- Nagyon fáj… Istenem… Lehet, hogy ismét…

Angyal nem tudott többet mondani. Leroskadt. Fejét hátravetette. Elakadt a lélegzete.

Pokolgépre nézett. A fiú is Őt nézte.

Angyal keze remegni kezdett. Hátában a fájdalom erősödött, s csak erősödött.

- Pokolgép… - nyögte a lány.

A fiú leszállt a székről, s megfogta a lány ökölbe szorított kezét.

- Angyal… - mondta a fiú, majd megszorította a lány kezét.

Angyal szemében egyre több könnycsepp jelent meg. A fájdalom teljesen eluralkodott a testén.

Kínjában hangosan felordított. Hallotta, ahogyan pólója szétszakad, majd darabokban a földre esik.

Angyal fájdalmai elmúltak. Érezte, hogy valami megváltozott rajta.

Mikor kinyitotta a szemét, azt vette észre, hogy Pokolgép erősen magához szorítja.

Angyal kinyitotta szemeit. Pokolgép még mindig erősen szorította.

- Nem akarom… hogy fájjon! – mondta a fiú. Ismét döcögve beszélt.

- Már nem fáj, Pokolgép, már nem! – mondta Angyal megnyugtatásként.

Pokolgép elrántotta testétől a lányt, majd végignézett rajta. Már tisztán látott. Nem zárta ki a külvilágot.

Látta Angyal két, fekete nagy szárnyát, alig fedett felsőtestét, összetörpült testét, fájdalmat kifejező arcát, könnyes szemeit, s elfolyt fekete szemfestését.

Látta Ville, Joseph, s a másik két ismeretlent a háttérben, akik Angyal ordítására rohantak ki Ville irodájából.

- Angyal… - suttogta a lány fülébe.

- Tessék, Pokolgép!

- Pokolgép az igazi nevem… S már tudom mi a szerelem! Már nem kell megmagyaráznod!

A fiú nem szólt többet. Egyszerűen megcsókolta ott, mindenki előtt a folyosón Angyalt.