|
Egy új vámpír születése
Egy új vámpír születése
Másnap ismét feketét vettem fel, mert Rahsten azt mondta, hogy egy vámpír szinte csak feketét húz fel. Vagy legalábbis sötét színeket, s semmiképp sem világosat, vagy rikítót.
Ma lesz az utolsó nap, hogy ember vagyok.
S ma lesz annak a napja, hogy én is vámpír legyek.
Lementem Rahstennel, a családja kriptájába.
Rahsten felfektetett egy kőlapra, s azt mondta, hogy:
- Ne aggódj, nem fog fájni.
A fogait bőrébe mélyesztette, s onnan bugyogni kezdett a vére.
A kezét a fejem fölé emelte, hogy a vér a számba menjen.
Töbre nem emlékszem, mert ezután ismét elájultam…
Amikor felkeltem irtózatosan nagy szomjúságot éreztem, de nem a víz iránt.
Valami más kellett.
Valami, amit vérnek hívnak.
Mégsem érdekelt annyira szomjúságom. Rahstent kerestem, de sehol nem találtam.
Még mindig a kőlapon feküdtem, amiről föl akartam kelni, mert túlságosan lehűtötte a hátam és a többi testrészemet.
Kimentem a folyosóra, s aztán fel a szobámba. Sehol nem láttam Rahstent.
Az ágyamba feküdtem, de ki is pattantam onnan, mert valaki más is feküdt ott.
Egy nő volt. Valószínűleg aludt, de én megzavartam, mert kinyitotta a szemeit.
- Jó reggelt! – köszönt.
Én nem mertem semmit sem mondani.
A nő felült és megsimogatta a fejemet, majd felkelt és egy fésűt hozott.
- Kifésülöm a hajad! Olyan kócos! – majd leült mögém és énekelni kezdett, de nem angolul vagy franciául. Nem ismertem azt a nyelvet.
- Ki maga? – kérdeztem vonakodva.
- A nevem Emily. És a tiéd?
- Az enyém Cirmonella. Hogyhogy ön itt van?
- Rahsten hívott. Azt mondta, hogy ő nem fog ráérni, és szeretné, ha te nem lennél veszélyben! Igaz, hogy tegnap óta vámpír vagy? – én erre csak bólogattam. – És milyen érzés?
- Nem tudom – ezen csak nevetett. Nem értettem, hogy miért.
- Na, jó. Nem tudod, hogy ki van abban az urnában? – az ágyam melletti kis szekrényre bökött.
- De. Benjamin…
- Ah! A férjed volt?
- Nem.
- Tán a szeretőd?
- Nem.
- Akkor ki volt ő?
- A barátom, aki szeretett… Rohadt vérfarkasok! – felpattantam s az öklömet megfeszítettem, s éreztem a bennem fortyogó dühöt.
- Egy vérfarkas? – kérdezte Emily meglepődötten.
- Igen. Megtámadtak minket ebben a házban… S Ő miattam halt meg! – elkezdett hullni a könnyem s én a földre zuhantam. Nem értettem, hogy mi történik velem.
Valaki kopogtatott az ajtón. Emily kiszólt:
- Ki az?
- Én vagyok az. Bemehetek? – ez Rahsten volt.
Én felkeltem, s kitéptem az ajtót. Ott állt előttem, s engem nézett.
Én szó nélkül a nyakába ugrottam. Ő sem mondott semmit, s nem is kérdezett semmit. De valami azt súgta, hogy baj van, s rá is kérdeztem:
- Mi a baj Rahsten?
- El kell mennünk innen!
- De miért? – kérdezte Emily.
- A vérfarkasok megtudták, hogy meghalt itt egy társuk, és mivel ők olyanok, hogy megölik azt, aki megölte a társukat, ezért mindenbizonnyal meg akarják ölni Cirmonellát.
- Engem? – kérdeztem meglepődve.
- Igen. Ezért az a legbiztonságosabb, ha minél előbb elmegyünk innen. A vérfarkasok ember formában jönnek ide, így nem biztos, hogy tudjuk, hogy kik is ők!
- Mennyi az idő? – kérdezte Emily.
- Mindjárt éjfél.
- Akkor az idő is alkalmas! Induljunk.
- Gondolod, Emily, hogy Cirmonella kibírja?
- Nem tudom. Egyébként hova akarsz menni?
- Egy ismerősömhöz, Damnishékhoz. Cirmonella ismerheti őket, mert látta mikor megérkeztek a bálra!
- Igen, emlékszem rájuk! A két szülő és az ikerpár. A lány és a fiú…
- Igen. Állítólag a fiú kérte meg apját, hogy had legyünk ott – itt mosolyogva rám nézett.
- Valami baj van? – kérdeztem.
- Ááá. Semmi! – végre abbahagyta a „bugyuta” nézését. – Gyertek! A lovas kocsi már vár minket!
Lementünk egy-két bőrönddel, melyet sietve pakoltunk össze Emilyvel.
Nekem rögtön feltűnt, hogy a lovak szeme vörösen izzik. Riadtam szálltam be az előkelő kocsiba.
Annak két oldalán volt ülés. Én és Emily leültünk a lovak oldalán lévőre, Rahsten pedig elénk.
Így utaztunk talán két órán keresztül. Én a tájat figyeltem, Emily és Rahsten pedig beszélgettek. Félfüllel meghallottam, hogy Damnishék Londonban laknak.
Végre megérkeztünk.
Én csodálkoztam, hogy mekkora óriási kastélyban laknak Damnishék.
Egy nő jött elénk, aki Mrs. Damnish volt.
- Üdvözöllek benneteket! – majd Rahstenhez fordult – Remélem, tudod, hogy ránk mindig számíthatsz! – majd ismét rám és Emilyre nézett – Épp időben jöttetek, mert most készültünk vacsorázni! Kövessetek!
Emily ment előre, mögötte én, végül Rahsten és egy szolga, aki a bőröndöket vitte.
A nő bevezetett minket egy óriási terembe, ahol egy hosszú asztal állt megrakva, s körülötte székek. Ő nő rámutatott két, egymás mellett lévő székre:
- Odaüljenek le a hölgyek!
Majd egy harmadikra messzebb azoktól a székéktől, de közelebb még két székhez:
- Az lesz a te helyed, Rahsten, közvetlenül mellettem és a férjem mellett. A gyerekek a két hölgy mellett fognak ülni, balról.
Erre én balra néztem, s láttam tőlünk távolabb két széket.
A nő a három székhez lépett, s felemelt az asztalról egy csengőt, s avval csengetett. Ekkor egyszerre lépett be a férje és két gyermeke.
Végre leülhettünk, s nekiláttunk az evéshez.
Én lopva a két testvérre néztem, akik feltűnően néztek engem. Nem foglalkoztam velünk, hanem tovább ettem.
Emily már rég befejezte az evést és Rahsten se evett, amikor én is leraktam a villát.
A Damnish család még mindig evett.
Néha-néha egymásra néztünk Emilyvel, s ez történt már legalább tizedszer, amikor Damnishék végre lerakták a villájukat (méghozzá egyszerre!).
Mrs. Damnish felállt, s felém fordult:
- Kedves Cirmonella! A bőröndöd már a lakosztályodban van! A lányom, Kate majd felkísér oda!
- Köszönöm! – majd felálltam s Kate felé vettem az irányt, s ő is felállt.
- Kérlek, kövess! – szólt hozzám.
Én engedelmesen követtem. Felvezetett egy lépcsőn, s ott a hatodik szobát nyitotta ki.
- Ez lesz a te szobád!
- Köszönöm. – Beléptem s körülnéztem. Szép szoba volt egy ággyal, egy szekrénnyel, egy tükrös asztallal és egy kis székkel. Leültem az ágyra s próbáltam a lánnyal ismerkedni:
- Nincs kedved itt maradni és beszélgetni?
- Ha nem zavarlak…
- Ááá! Engem nem! Ülj csak le! – leült mellém.
- Cirmonella, igaz? – kérdezte tőlem.
- Igen. És te ki vagy?
- A nevem Kate Damnish.
- Az a fiú az ikertestvéred?
- Ki? Thomas?
- Nem tudom, hogy hogy hívják.
- Az, aki mellettem ült, nem?
- De.
- Igen. Ő Thomas, az ikertestvérem.
- Ki az idősebb?
- Ő, három perccel… Vagy én? Nem tudom… - ezt kissé viccesnek találtam, ezért egy kicsit nevettem.
- Bocs. Hihihihi!
- Ááá, semmi! Néha én is nevetségesnek találom, hogy nem tudom, de ez van… Te már… ööö… Te már…
- Igen? Kérdezz nyugodtan!
- Te már vámpír vagy?
- Igen, már igen. És te? Mi vagy?
- Én? Már egy jó ideje vámpír… És Thomas is az… amióta megszülettünk… És… szívtál már vért?
- Még nem… És te?
- Én már igen… Már egy párszor…
- És… milyen volt?
- Jó.
- Jó? De miért?
- Nem tudom. Jó volt…
- És ismerted, akiét szívtad?
- Nem. Ez az első szabály! Sosem szabad tudnod, hogy kiét is szívod! Akkor te fogsz meghalni, ha tudod!
- Miért?
- Ezt nevezik érzelmi kötődésnek.
- Érzelmi kötődés?
- Igen. Halt már meg valaki, aki ismertél?
- Igen… Benjamin… - úgy éreztem, hogy a szívem megszakad.
- Aha… Tehát elfelejtetted őt?
- Nem.
- És mindig gondolsz rá?
- Igen, mindig…
- El akarod felejteni?
- Nem, soha!
- Látod! Ez is egyfajta érzelmi kötődés!
- Értem.
Valaki kopogtatott az ajtón. Felkeltem, s kinyitottam. Thomas állt ott.
- Szia Cirmonella!
- Szia Thomas!
- Tudod a nevem?
- Igen. Kate mondta meg…
- Ah! Értem… Csak azért jöttem, hogy nincs-e kedvetek eljönni egy igazi vacsorára?
- De az előbb vacsoráztunk! – mondtam meglepetten.
- Igen, de ez nem olyan vacsora… Hogy is mondhatnám… Meglátogatjuk az embereket és végül lecsapunk!
- Úgy érted kiszívjuk a vérüket? – kérdeztem, s reszkettem a választól.
- Igen, pontosan! Mert szerinted mit kéne velük tennünk?
- Hát… semmit.
- Mi van? Te nem szomjazol vérre? Te nem vágysz az örökéletre?
- De…
- Akkor gyere velünk! – mondák egyszerre – majd mi beavatunk a vámpírok dolgába!
- De én nem akarok megölni senkit…
- Nem is kell! Épp csak addig szívod a vérüket, amíg csak egy csepp nem lesz a testükbe… De ha megölnél valakit, akkor te is meghalsz…
- Akkor mi értelme ennek az egésznek?
- Az örökélet! Nézheted, ahogy a világ fejlődik… Akárcsak a színházban… Semmi dolgod nincs vele, de mégis ott vagy, s csendesen figyelsz…- mondta Thomas.
- Hát… Végülis… Rendben van! Megyek!
Thomassal nem stimmelt minden. Amíg mentünk az úton ő feltűnően nagy érdeklődést nyújtott irántam, amit nem tagadom, zavart.
Én persze nem szóltam hozzá semmit, inkább úgy tettem, mintha nem is lenne ott, persze ez elég nehéz volt, de azért bevált.
- És kiket fogtok megtámadni? – kérdeztem hosszas hallgatás után.
- Hmm. Mindenkit, aki ébren van!
- És honnan tudjátok, hogy ki még… vámpír? – tettem hozzá suttogva. De ez szinte felesleges volt, mert nem volt senki sem az utcán rajtunk kívül.
- Mi lesz, ha valamelyikkőtök meghal, ma este? – kérdeztem félve.
- Nézd! Mi nem félünk a haláltól! Te se rettegj ennyire! Rendben? – nyugtatott meg Kate.
- Aha… Persze… Könnyű ezt mondani… De nekem ez az első napom, így vámpírként… Értitek?
- Persze… Vagyis… Nem annyira… Tudod, mi már vámpírként jöttünk erre a világra, és tizennyolc éves korunkban igazi vámpírok lettünk… Nem úgy, mint te…
Többet nem beszéltünk, és én is már csak arra emlékszem, hogy megfogják a kezemet s lebegünk a házak felek. A csendet Thomas törte meg:
- Mivel Cirmonella még nem szívott vért, ezért velem fog jönni, hogy tudja, hogy hogyan kell és én is tudnék neki segíteni… Elvégre én az apámtól tanultam meg, hogy hogyan is kell ezt csinálni… - ezt úgy mondta, mintha ez kitüntetés lenne számára.
Kérlek téged olvasó, hogy ne lepődj meg, ha „modern szavakat” olvasol, mert én még itt, a XXI. században is élek! Ezért, az a két évszázad sokat koptatott az emlékezetemen, de a lényegre még így is emlékszem! Most biztos azt gondolod, hogy én mindezt csak kitalálom! Hát akkor tévedsz! Ez mind megtörtént! Higgy csak nekem, mert megteheted, s bízhatsz bennem! Ritka ma már az ilyen ember, de emlékezz! Én a XVIII. század gyermeke vagyok! Akkor még a kereskedőknek is hihetett az ember (vagy bármely más lény)! Most vissza a történethez:
Leszálltunk egy parkban, s csendesen ott sétálgattunk. Senki sem volt az utcákon.
De London csodálatos maradt. Az utcák énekeltek, s a lámpaoszlopok pedig táncoltak saját fényükben, de amikor észrevették, hogy nem mindenki alszik, akkor megálltak a táncukkal, s némaságba burkolózva figyelték a három virrasztót, akik most megzavarták őket a táncban s a mulatozásban.
Teljesen elfeledtem már ezeket az utcákat, melyekben a kisgyermek-koromat töltöttem. Ezeket az utcákat, melyek egykoron engem ringattak álomba, s melyek velem együtt játszottak, majd álmodtak.
Londonnak volt egy csodálatos varázsereje, melyet talán maga Merlin, a híres varázsló olvashatott rá.
Tudtam, hogy itt születtem, de nem itt haltam meg. Mert már meghaltam… Ez csak a lelkem volt. Mint most is… Kissé elszomorodtam.
Thomas ment legelöl, mellette Kate, mögöttük pedig én.
Hirtelen megálltam, s ezt ők nem vették észre. Egy csodaszép parkban voltunk, de a park neve nem igazán jutott eszembe, csak azt tudtam, ha kiérünk a parkból, akkor a királyi palotával kerülünk szembe.
Thomas és Kate nem álltak meg még mindig s talán észre se vették, hogy nem vagyok velük.
Ez kissé megnyugtatott, s leültem egy padra.
Ott ültem vagy már fél órája, mikor hallottam, hogy valaki vagy valakik a nevemet kiáltják. Nem kiáltottam vissza, s nem keltem fel a padról.
Egyre csak az járt a fejembe, hogy ez nem is én vagyok, hanem csak a lelkem, amely megnyugvásra vár. De ez a lélek még érzett s élt, ha a test halott is volt.
Vissza akartam menni Párizsba a szüleimhez, de tudtam, hogy ez teljességgel lehetetlen. Én most itt vagyok Londonban, s nem mehetek el csak úgy Párizsba… Ha ott élnek még a szüleim.
Úgy döntöttem, hogy visszamegyek az itteni házunkba, ha még emlékszem, hogy hol laktunk…
De sajnos nem jutott az eszembe.
Valakik még mindig kiáltozták a nevemet, s tudtam, hogy Kate és Thomas az… De nem akartam még több vámpírral találkozni…
Hátradőltem a padon s vártam… Csak azt nem tudtam, hogy mire. Vagy kire…
Már majdnem elaludtam, amikor tanakodást vagy inkább veszekedést halottam a közvetlen közelemből.
Kinyitottam a szememet, s majdnem a szívbaj jött rám, mert öt férfi és egy nő állt körülöttem. Látszott, hogy a munkás osztályról valók.
- De én láttam meg elsőször! – mondta az egyik férfi.
- Igen, de ha én nem szólok, akkor… - mondta a nő.
- De én is láttam, csak nem szóltam! – mondta egy férfi.
- De én már négy hete nem szívtam vért! – mondta a másik férfi, aki kissé már korosabb volt.
Tehát ők is vámpírok voltak.
- Igen, de én éreztem meg a szagát. – mondta a nő.
- Hé! Már fönnt van! – mondta az első férfi.
- Akkor együk meg mind, egyszerre! – mondta az egyik férfi.
Nem szóltam semmit. Nem is izgattak, mert talán csak a szájuk járt.
- De akkor is enyém lesz a nagyobb része! – mondta a nő.
- Abba azért nekem is legyen beleszólásom! – kapcsolódtam be a beszélgetésbe.
- Csönd! Te itt most áldozat vagy, s nem vámpír! – szólt az első férfi.
- Úgy gondolod? – felálltam s mélyen a szemébe néztem.
- Cirmonella, drágám! Nem megmondtam, hogy ne mászkálj egyedül! Az esküvőnk előtt nem akarom, hogy meghallj! Bár már halott vagy… – ezt valaki a hátam mögül mondta. Felismertem a hangját: Thomas volt az.
Az öt munkásosztálybeli hátrább lépett eggyel, s egyszerre mondták rettegve:
- Damnish úrfi! A hölgy a maga mennyasszonya?
- Igen, az enyém, s nem akarom, hogy bántódása essék. Egyébként Cirmonella is vámpír…
Ránéztem Thomasra, ő szinte teljesen mögöttem állt, s felém nyúlt. Én is a kezemet nyújtottam, s így kéz a kézben mentünk el a színhelyről.
Amikor az öt vámpír már nem látott minket elengedtük egymás kezét.
- Húú… Jó, hogy jöttél… Azt mondták, hogy meg akarnak enni… Húú… Kösz… Megmentettél… Szerinted elhitték ezt a mennyasszonyos dolgot?
- Persze… Mindig elhiszik… És félnek is tőlem… De te hogy kerültél oda?
- Nem tudom… - hazudtam. – Lemaradhattam… Régen voltam abban a parkban.
- Ezt hogy érted?
- Én itt születtem, Londonban…
- De ti nem éltek Rahstennel együtt?
- De, nem itt élünk… Akkor éltem itt, amikor a szüleimmel laktam. Hhhmmm… (sóhaj). Csak ők most hol lehetnek?
- Hé, miért nem keressük meg őket? – javasolta Kate.
- Rendben… Én örülnék neki, csak… Mi legutóbb együtt Párizsban éltünk… Lehet, hogy a szüleim ott ragadtak?
- Ha kell, akár Párizsba is eljuthatunk… De előtte kéne valakivel beszélni, aki Párizsban lakik, hogy tud-e róluk valamit! Kate, hogy is hívták azt a párizsi fiúdat?
- Úgy emlékszem, hogy Jean… Miért? Csak nem…
- De. Őt fogjuk megkérni! Mit szóltok hozzá?
- Jó, de mikor és hogyan találkozhatnánk vele? – kérdeztem Thomastól.
- Hát, majd beszélünk vele… Majd én megkeresem őt! Rendben?
- Köszönöm, Thomas. – mondtam kissé pironkodva.
- Szívesen – majd nevetve hozzátette – mennyasszonyom! – ezen csak nevettünk.
- Akkor most jöjjön az igazi mulatság! – mondta Kate és rejtélyesen elénk nézett.
Én is odanéztem. Két férfi és egy hölgy jött velünk szembe, a középosztályról.
- Maguk nem félnek? – lépett eléjük Kate.
- Nem. Mitől kéne félnünk? – kérdezte az egyik férfi.
- Hát tőlünk! – lépett mögé Thomas, de a kijelentést egyszerre mondták Katetel.
- Miért? Azt gondolják, hogy erősebbek, mint mi? – kérdezte a másik férfi.
Elnézve ezt a három ember, úgy vettem észre, hogy egy családot alkothatnak. A második férfi lehetett az apa, a nő az anya, s nekik volt egy körülbelül húszéves fiuk.
Én a Damnish testvérek mögé léptem.
- Két nő és egy férfi, egy nő és két férfi ellen? – kérdezte a fiatalabb fiú.
Közelebb léptem hozzá, szinte az arcát súroltam. Teljesen ösztönösen cselekedtem, s nem is tudom, hogy hogyan mondhattam ki a következőt:
- Igen, de mi erősebbek vagyunk… Kár… Milyen ifjú vagy… s máris itt a vég… oh! Kár! – végigszagoltam a nyakát, s a következő percben rögtön a karomban volt, s úgy szívtam a vérét… Lassan, hogy kiélvezhessem minden egyes cseppjét.
Milyen volt a vér íze? Olyan, mint az újonnan kapott élet. Mint öregembernek a fiatalító szérum… Egyszóval: CSODÁLATOS.
Sosem éreztem ilyet. Nem figyeltem semmi másra, csak a vérre.
Élveztem minden pillanatát… Minden cseppjét… Minden ízét…
Éreztem a duzzadó erőt… éreztem, azt hogy a cseppek végigfolynak az ízlelőbimbóimon… miközben jajveszékelve kiáltoznak…
Nem tudom, hogy mennyit szívtam, de egyszer csak Thomas me
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
