Boldogság a Temetőben
Boldogság a Temetőben
avagy a \\˝Túlvilági Szerelem\\˝:)…
Lágyan fúj a hűs szél, A világ új napra kél, Lassan felkel a sugárzó Nap, Elküldi trónjáról a Holdat. Egyik percben senki se jár, Majd hirtelen mindenki ott van, Ott van az utcán.
Sok-sok szín, kész fergeteg, Oh, szem, most merre menj? Mi ez a nagy zsúfoltság? Honnan jött ez a kavalkád? Mégis, a színtenger dús világát Megtöri egy csendes gyász-ruha, Míly fekete, mint a Halál.
Búsan lépked a lány a hóban, Ő az Istenért se mosolyogna, Nincs mi most Őt vígasztalná, Hisz´ kedvesébe csapott a Halál.
Végigmegy a fakerítés mellett, Súgja a szélbe ˝Jövök már, Kedves!˝
Belép egy új világba, Melynek Halál a királya, Majd búsan ránéz egy Jéghideg, szépen vésett kőre, Melyen szerelmének neve áll, S hírdeti - Szólította Őt a Király.
Elmosolyodik némán, Szélbe súgja ˝Most nézz rám!˝ Majd hirtelen kis vihar támad, Megsuhogtatja a közeli fákat. S talán a szél súgja halkan a lány fülébe ˝Hát újra itt vagy?˝
˝Itt vagyok, mint minden nap, Jól tudod, magadra nem hagylak! Minden nap eljöttem hozzád, Miért is ne jöjjek ezután?˝ ˝Jólvan, jólvan, nem küldeni akarlak!˝ Majd hüvös fényből Előlép egy daliás szellemalak.
Egymásra mosolyog a pár, Nem törődnek mással már. Szorosan megölelik egymást, Suttogjá ˝Szeretlek!˝ némán, ˝Nem kellene itt lenned!˝ ˝De itt vagyok mert szeretlek!˝ S csók pecsételi a vallást.
˝Évek óta ide jársz… Nem untad meg már?˝ ˝Nem untam, dehogy untam! Itt lennék veled mindig!˝ így a leányka. A szellem fiú elmosolyodik, Nem engedi Hogy kedvese kezdjen szomorkodni.
Annak örült egyedül csak, Hogy a lányt ismerhette halálával - Előtte sose látta, ki is a lány, Vak volt, s az láthattlan lény, Mély Árnyék volt, az erős Fény, Ki elvakította Ebben a királyságban.
Nem akarta szellem karjaiból elereszteni sohase, Fontos volt a lány neki, tényleg az egyetlen, S már bánta bűnét, hogy öngyilkos lett, De megtörtént, s így lelt igaz szerelmet.
S ki tudja meddig voltak úgy, S ki tudja milyen mély a kút, melyből a fiúnak nap mint nap, újra, s újra ki kellett másznia. S ki tudja milyen boldogok voltak, Ők a temetőben, Hol zavartalan, maguk voltak.
|