Talán már sokszor felötlött az olvasóban az a kérdés, hogy érzett-e Beatrix, vagy apácának készült. Most ezért elmondom, hogy mind a kettő. E fejezet most őszintén vallani fog Beatrix Shelder első 16 évéről, így azok, akiket nem érdekelnek az ilyen témák, nyugodtan lapozzanak tovább.

Beatrix 6 éves kora óta ismert egy lányt, ki egy évvel fiatalabb volt nála - Ó, nem kedves olvasó, e bekezdés nem a szerelemről, hanem a barátságról szól -, s e lány neve nem volt más, mint Dorothy. Dorothy apja autókereskedő volt, anyja pedig Beatrix édesanyjának jó barátnője, de mivel Dorothy anyja egy úgynevezett „feltörekvő” volt, aki barátait sokkal inkább használta státuszszimbólumnak, mint beszédpartnernek, így e jó barátság hamar szertefoszlott – akárcsak a Beatrix és Dorothy közti. Az egész úgy kezdődött, hogy amint már említettem, több mint 10 évvel ezelőtt a Keeper család beállított a Shelder családhoz, ahol gyermekeik játszani kezdtek. Teltek, múltak az évek, a Shelder család elköltözött, új házuk pedig nem messze esett az idősebbik Keeper kúriától, így a két kislány sokszor találkozott. Ezt segítette még az a tény is, hogy bár eltérő évfolyamon, de egy iskolába jártak. Kezdetekben a két gyermek, Beatrix és Dorothy, nagyon jól megvoltak, testvérként szerették egymást. Mégis, mire 12 évesek lettek, Dorothy anyja elkezdett „változni”, s e változás kihatott lányára is. Miss Keeper elkezdte hanyagolni látogatásait a Shelder kúriába, s mivel Miss Shelder túl lusta volt ahhoz, hogy őmaga tegyen valamit az ügy helyrehozásában, hagyta hogy e gyönyörűnek ígérkező barátságot beszennyezze a makacsság, s végül az elidegenedés. Mára, hogy mindketten már túllépték azt a „varázslatos” 16-ost, Miss Shelder és Miss Keeper annyira elidegenültek egymástól, hogy évente talán kétszer találkoztak, s általában az is a véletlen műve miatt. S mindig, amikor találkoztak Dorothy mindig így szólt „Beatrix! Olyan jó újra látni téged!” s ha ez nem tűnt volna elég nyájasnak, általában azt is mindig hozzátette hogy „Tudod, hogy te vagy a legjobb barátnőm!” – Dorothy erre mindig csak egy mosollyal válaszolt. Már nem értette meg hajdani kedves barátnőjét. Egy közösségi portálra, melynél tudta, hogy Dorothy gyakran látogat, s mindketten regisztrálva voltak, ki is írta látható helyre, hogy „Régen minden titkom ismerted, De mára már a nevem is elfeledted” – de úgy látszott e dolog is hatástalan volt. Így Beatrix feladta a harcot barátnőjéért, bízva abban, hogy egyszer még eljön az az idő, melyben visszavonhatja e kis idézetét.

 S bár ne gondolja azt a drága olvasó, hogy Beatrix úgy élt mindig mint egy apáca, vagy hogy mindig olyan volt, mint egy múlt századi nő, így most kitérnék e leány érzelmi területére.

Beatrix Shelder élete során 3szor volt eddig szerelmes. Úgy igazán.

Első szerelmével mindössze talán két szót beszélhetett, s mint ahogy az lenni szokott, ez egy „Szerelem Első Látásra” érzelem volt. Graham Showner egy díjugró volt, így Beatrix mindössze plátói érzelmeket szőtt a fiú irányába. Mr Showner soha nem tudta, hogy mit is érez iránta Beatrix, így vígan élte a fiatalemberek világát; ivott, hiába volt csak 15 éves, míg Beatrix 12, rengeteg barátnője volt, melyekről Beatrix nem tudott. Szíve akkor tört össze, mikor egyszer hazafelé sétálva látta szerelmét egy másik lánnyal csókolózni. Akkor jött rá, hogy hiú ábrándokba bocsátkozott. Szerelme másfél évig tartott Mr Showner iránt.

Miss Shelder második szerelme nem volt más, mint James O’Chamney.  E férfi volt Beatrix életének legelső „beteljesedett” szerelme… Vagy mégsem? Fél év tökéletes boldogság, s hatalmas szerelem múlva James bejelentette a lánynak, hogy Ő soha nem tudott senkit sem szeretni, így sajnálja, de többé nem jönne, nem találkozna Beatrixszel. Nem akarja őt sem megbántani, sem szívét összetörni, s köszöni azt a sok szépet s jót, mit kapott, de őmaga most már inkább csak barátja lenne a lánynak, szerelme nem. Gondolom mondanom sem kell, hogy a mi drága Beatrixünk mikor ezt meghallotta, összeomlott. Úgy érezte, többé nem fog szeretni senkit se. De telt, s múlt az idő, fiúk jöttek, fiúk mentek. Nos, mielőtt az olvasó azt gondolná, hogy Beatrix „kicsapongó” életet élt, akkor felvilágosítanám az olvasót azzal az adattal, hogy Beatrix eddigi életében mindössze 5 férfi létezett, de egyikkel sem volt kifejezetten erős a testi kapcsolat, az érzelmeket, főleg gyermekisége miatt, Beatrix előrébb helyezte.

Nos, akkor nem szóltam még az utolsó férfiúról, Christopher Bladeről. E fiú állt talán a lány szívéhez a legközelebb James óta. De a boldogság, mint Beatrix összes többi kapcsolatában, itt is csak 6 hónapig tartott. Utána a perzselő, égető szerelemből nem maradt más, csak kietlen táj, hamuval behintve. Beatrix maga se tudta megmagyarázni, hogy miért történt minden. De megtörtént. Talán félelmei miatt. A lány hiába volt már 16 éves, hiába gondolkodott érettebben, mint a többi társa, mégis, legbelül nem volt más, mint egy félénk 14 éves lány. Pedig annyi kellemes emlék, annyi mosoly maradt rá a fiútól… S ami még szörnyűbb, Beatrix önmaga miatt, önzőn megbántotta Christ. A fiú szinte összeomlott, de a lány akkor még mindig mellette maradt, mint barát. Minden nap beszélnek valahogy, egyszóval, jóban maradtak. A lány mindig is tudta, hogy ez másmilyen kapcsolat lesz, mint az eddigiek – ugyanis, eddig egyik pasijával sem beszéltek annyit, mint Chrissel. Ez a fiú teljesen más volt; talán azért mert másik megyéből származott. Beatrix nem tudott rájönni.

S nem csak emlékek sokasága maradt ám a fiútól rá! Ott volt az a rengeteg tárgyi emlék is… Egy póló, melyen már alig lehetett a fiú illatát érezni, pedig egykoron, ha a lánynak hiányzott, egyszerűen befeküdt ágyába, fejét a pólóra hajtotta, s azt szagolgatta. De e pólón kívül még ott  volt Richárd Herceg is, a plüssoroszlán. Beatrix ezt is Christől kapta. Gyakran aludt el ezzel a kis jószággal a kezében; ez valahogy mindig megnyugtatta. S persze Richárd herceg abban a különleges bánásmódban is részesülhetett, hogyha Beatrixék valahova mentek, a plüssjószág mindig ott csücsült Beatrix bőröndjében. Egyszóval, a herceg ott volt mindig Beatrixnél. S talán gyerekesnek tűnhetnek ezek a dolgok egy 16 éves lánytól, de már említettem, hogy Beatrix soha nem érezte magát 16 évesnek…

Hiába akart mindig is 16 éves lenni, most, hogy az volt, nem érezte. Talán életvitelével volt gond, maga se tudta. 12 évesen is arra gondolt, 13, 14, 15 évesen is, hogy „Milyen jó is lenne már 16 évesnek lenni! Mennyivel könnyebb lenne akkor minden!”. Tehát, a lány tele volt kétségekkel, s főleg félelemmel.

Beatrix anyja mindig azt mondta lányának, ha azt valami bánat sújtotta: „Ne bánts engem azért, mert téged bántottak! Nem hiszem, hogy azért szomorkodnom kell nekem is, mert te is szomorkodsz!” – lehet hogy e szavak hallatán Lucy Sheldert mindenki kegyetlennek gondolhatta, ez alól nem volt kivétel Beatrix sem. Nem szerette ilyenkor anyját, nem értette, hogy miért olyan, amilyen. A lány véleménye szerint, az anyák egyik fő dolga az, hogy segítség lányukat, s ha baj éri a csemetét, akkor vigasztalják meg… ahogy anyja régen is tette. Azonban, Mrs Lucy Sheldernek más volt a véleménye. Szerinte Beatrix elég idős ahhoz, hogy magától szálljon szembe egy problémával – nem csoda hogy a nő így érezte, Beatrix gyakran mutatta érett oldalát, mely leginkább egy 25 éves nő tulajdonsága lehetett volna. Így, anyja mit sem sejtett lánya azon tulajdonságáról, miszerint Beatrix elássa mélyen magában a gondokat. Négy év gyakorlása után – elvégre minden gond 12 évesen kezdődik – Beatrix e tulajdonságát olyan magas szintre fejlesztette, hogy mára már meg se érezte, ha valami gond érte, egyszerűen elásta mélyen magában. Igen ám, de nincs az a veder, amely meg ne teljen egyszer – ha Beatrix „megtelt” akkor általában nagyon csúnyán kibukott…