Kimondhatatlanok

Azt mondta, álmodjak vele. Vele álmodom. Éjjel-nappal. Mindig. Kimondhatatlanul.

Imádom s gyűlölöm ezeket az álmokat – imádom, mert vannak, s egytől-egyik gyönyörűek, s gyűlölöm őket, mert rövid ideig tartanak, s örökké elrabolják a szívem. De gyönyörűek. Kimondhatatlanul.

Néma akarok lenni, hogy ne mondhassak olyat, ami neki nem esik jól.

Ha kell, magam vágom ki a nyelvem.

Láthatatlan akarok lenni, hogy ne lásson olyat rajtam, ami neki nem esik jól.

Ha kell, saját kezemmel teszem láthatatlanná magam.

Azt mondta nem hiszi, hogy a felesége legyek. Talán nem bízik bennem. Talán csak túl realista. Talán bennem van a hiba. Fogalmam sincs.

Annyi hibám van… Annyira selejtes vagyok. Kimondhatatlanul… S Ő észre se veszi. Nem látja. Nem látja, hogy görbék az ujjaim, hogy nagy az orrom, hogy kövér vagyok… Nem lát semmit se ezekből. Vagy talán látja…? Talán látja ahogy a szemem néha könnybe lábad? Remélem nem. Nem akarom hogy lássa, mert ha látja, meg fog gyűlölni, igaz? Ugye nem?

Szeretem.

Akarom.

Kimondhatatlanul.

Megőrültem. Ez már biztos.

Csak Ő kell.

Kimondhatatlanul.

Álmatlan éjszakákon az Ő hangját hallom. Imádom a hangját. Gyönyörű. Hallom, ahogy a fülembe suttogja „Szeretlek”. Lágy. Rettentő lágy ez a suttogás. Beleborzongok. Nincs az éjszakának se ilyen gyönyörű hangja, mint neki. Isteni hang ez. Kimondhatatlanul isteni.

Elvesztem. Elvesztem benne, s érte. Elvesztem, s emiatt boldog vagyok. Kimondhatatlanul boldog.

A hátára gondolok. Azt mondja rá „Ragyás, rusnya”. Azt mondom rá „Sima, tökéletes”. A hátára gondolok, s arra hogy megérintem. Végighúzom rajta a kezem, ráhajtom az arcom, beszippantom az illatát.

Az arcára gondolok… Azt mondja rá „Ragyás, rusnya”. Azt mondom rá „Sima, tökéletes”. Gyönyörű arca van. Nem, mégse tökéletes… Más számára biztos nem az. De számomra nagyon is. Mindig is szépnek találtam az effajta arcot… Kimondhatatlanul szépnek, kimondhatatlanul tökéletesnek.

Csaba… Csaba… Elmosolyodom. Mennyi könyvemben használtam ezt a nevet, mint a „szeretett személy”-t… S most… Most én vagyok aki egy Csabáért epekedik. Szeretem őt. Kimondhatatlanul.

Szeretem, szeretem, szeretem. Kimondhatatlanul. Próbálom elmondani neki, de nem megy. Talán nem is sejti. Talán néha nem is érzi. S ez fáj. Kimondhatatlanul.

Olyan Ő, mint a drog – egyre több, s több kell, s nem tudok róla leszokni. Ő kell. Senki más.

Igen, tudom. Sokszor mondtam ezt. De ennyire komolyan még soha nem gondoltam. Szeretem. Kimondhatatlanul.

Napokon keresztül csak Ő jár a fejemben, nincs nyugodalmam tőle. Bánom-e? Nem. Nem bánom, dehogyis bánom! Gyönyörű rabiga ez, hófehér selyemből van, s úgy ölel át, mint a karjai, ha félek, vagy csak ránézek, s Ő tudja hogy meg kell ölelnie. Kimondhatatlan. Ő maga s tökéletessége a kimondhatatlan.