|
Az oroszlán és én
2006.12.22. 10:55
Az oroszlán és én
Mindenki tudja, hogy az oroszlán egy nagyon bátor állat. Ez mindig így is volt, de vannak olyan dolgok, amitől az oroszlán is fél. Egyik legnagyobb ellenségétől, az embertől is. Főleg, ha annak puskája van. Ezt a történetet egy afrikai lánytól hallottam:
„Afrikában az ember és az állat mindig harmóniában élt. Ez mindig így volt, de az idő megváltozott, s eljött a XX. század, a szőrme százada. Mindenki szőrmét akart. Oroszlánt, rókát, zebrát, vagy bármi más állat szőrméjét. Az emberek vágytak ezekre a dolgokra. Az emberek furcsák Afrikán kívül. Mindig olyat akarnak, ami nem is kell, vagy lehet pótolni. A szőrme is ilye, ha az emberek nem is merik elhinni.
Van s legjobb barátom, egy oroszlán. Már kicsi korunk óta ismerjük egymást. Eddig nem fenyegette semmi veszély. Mindig nekem kellett kiterelni a kecskéinket a legelőre. Nem volt sok. Alig húsz. Az oroszlán mindig segített. Sosem támadta meg a kecskéket, mert tudta, hogy nem sok, s nem szabad.
De egyszer az oroszlán nagyon furcsán viselkedett. Nem mert találkozni velem. Éreztem, hogy fél valamitől. Nem tőlem, de valamitől. Amihez én tartozom: az emberiségtől. Én is annak vagyok a tagja. Ember vagyok – neki ez egy a félelemmel. Az emberek változnak.
Tévesen gondolt egy dolgot… Az oroszlán azt gondolta, hogy én is a szőrméjét akarom. Tévedett. Végezetes tévedés volt.
Sétálni mentem, hogy találkozhassam az oroszlánnal. Minden nap elmentem ezekre a sétákra. Sokat kellett gyalogolnom, mert messze volt a puszta, ahol élt. De nem foglalkoztam evvel a dologgal, mert a barátom volt.
Amikor megláttam az oroszlánt, egy bokor alatt reszketett.
- Mi a baj? – kérdeztem tőle.
- Elvitték… - mondta halkan. Először nem értettem miről beszél.
- Mit vittek el?
- A gyermekeim anyját… - mondta még halkabban. „Kiera!” – gondoltam magamba.
- Tudod kik vitték el?
- Nem… De már nem él… Egy durranással elterült, ők meg felvették s a mozgó fémládára dobták… - itt az autókra gondolt. - Mintha nem is lenne állat, csak egy rongy vagy zsák… - mondta ingerülten. Kicsit meg is ijedtem a hangjától. – Emberek voltak, mint te…
- De én nem ölném meg Kierát! – leguggoltam mellé, s meg akartam simogatni a dús sörényét, de ő a kezem után kapott. Majdnem le is harapott belőle egy részt, de nem tette. Volt benne még annyi önkontroll.
- Te is ember vagy… Ők is… Ők is barnák, te is az vagy… Én oroszlán vagyok, te meg ők sem azok… Nem tudják milyen bujdokolva élni… Ők azt gondolják, hogy övék a világ. Nem. Tévednek. A világon mi is itt vagyunk. Ti, minden ok nélkül megöltök egy állatot. Mi csak akkor, ha táplálkoznunk kell. Nem mi vagyunk az állatok, hanem Ti.
Eleinte nem értettem miért mondja ezt. Szinte csak én és Kiera voltunk számára. A többi állat nem szerette. Sánta volt. Nem igazi király… Csak számomra is Kiera számára volt király. A többi állat és ember szemében egy szánalamra méltó, sánta, öreg oroszlán volt csak.
Ott maradtam egy ideig, majd elgondolkodtam ezen. Nem sokáig tehettem, mert hangos dörrenések csapták meg füleimet. „Istenem! Az oroszlán!” – gondoltam magamban, majd a hang irányába kezdtem el futni. Amikor odaértem egy bokor mögé rejtőztem, s leskelődtem.
Láttam az oroszlánt, ahogy alig áll a lábán, s közben a mellkasából ömlik ki a vér. Az emberek lelőtték a legjobb barátomat! Nem tudtam felfogni miért tették ezt. Láttam, ahogy az oroszlán elterül, s a két férfi nevetve a vállára kapja, s bedobja a kocsijuk hátuljába. Mint egy rongyot vagy zsákot… Nem mertem a szememnek hinni. Igaza volt az oroszlánnak. Az emberek az állatok, s nem ők.
Örökre megjegyeztem a két férfi arcát. Sosem felejtem el, amit tettek. Néha még visszaemlékszem az első talákozásunkra az oroszlánnal. Majd eszembe jut az utolsó is. Még mindig látom, ahogy egy poros huppanással elterül. Szörnyű látvány elveszteni a legjobb barátunkat…”
A lány azóta is tagja az állatvédő szervezetnek. Gyűlöli az állatokból készült dolgokat. Egyszerűen embertelenségnek mondja őket. „Nem ők az állatok, hanem mi, ha ilyet teszünk velük…” – mondja halkan. Igaza van.
Nem szabad állatbundát felvenni, ha az egy ártatlan és védtelen állat életébe kerül. Már mindenhol elterjedt a „műszőrme”. Csak ilyet szabadna hordanunk. Sokkal szebb és melegebb, mint az eredeti szőrmék. Emiatt nem öltek meg állatokat, hanem egy üzemben gyártották, mint a fonalat vagy hasonlót.
Sajnos ezeken a dolgokon csak mi változtathatunk. Ha megszűnik a kereslet az állatbundák iránt, akkor nem fogják az állatokat megölni. Sok magazin arra unszol minket, hogy nyugadtan szólítsuk le az emberek az utcán, ha állatbundában vannak. Vajon Ők tudják-e, hogy mi mindenen mennek át ezek az állatok? Nem. Nem tudják. Nem tudják, hogy sok állatot befognak, s kegyetlenül bánnak velük. Nem várják meg halálukat, hanem inkább megölik őket. Egy egyszerű nyakcsavarással megölik őket, majd a lenyúzott húst a kutyáknak dobják, akik kiéhezve néznek gazdájukra.
Embertelen, amit mi, emberek teszünk ezekkel a védtelen állatokkal. Sokszor nem is takarítják az állatok ketrecét, s azok több hónapos ürülékük közül néznek ki a rozsdás rácsokon. Szomorú dolog. Változtatni KELL rajta! Ez csak a jövőn, csak rajtunk múlik!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
