Őszi Ének

Csúnyán vésett arcomat
Végigsimítja egy szűzi érintes,
A Napnak egy szemtelen sugára
Hajamba tűzi ékét.

S ahogy a fénybe nézek,
Ezernyi porszem láttatik szememnek;
Sokáig már Ők sem élnek,
Így nyitnak utat a Télnek.

Ahogy sétálok tovább,
Végigmegyek a lomha játszótéren;
Senki se jár most az utcán;
Anyák se hozzák le gyermekeiket.

Lágyan simogat egy rideg szellő,
Hajamat messze repíti arcomtól;
Valaki a szélba súgja "Kell hogy jöjj!"
S kikel az Ének, mint Főnix a hamuból.

Édesen hírdeti lágy üzenetét;
Felhívja rá mindenki figyelmét:
Figyelem, Figyelem! Itt jő a Tél!

Összehúzom kabátom s tovább megyek;
Tudom jól, várnak reám, dolgom van;
S látom, a sarkon ott áll gyönyörű Szerelmem,
Íjj hidegben ott termek rögtön forró karjaiban.

S ahogy Ő akkor is, mindig is ölel;
Nem félek már attól, hogy a Tél mikor jő el!
JÖHETSZ TÉL! Én már nem félek tőlled!