Pár héttel később a bizonyítvány kiosztás után, no, és persze a kedélyek csillapodása után is, Beatrix épp szüleivel vacsorázott, amikor apja egy nagyon furcsa kijelentést tett:

- Szeretnétek elmenni nyaralni? Elmehetnénk megint… Lenne kedvetek?

- Nekem lenne… - szólalt meg kis idő múlva Beatrix. Apja rápillantott:

- Hová lenne kedved menni? Vagy mit lenne kedved csinálni? – Beatrix erre ismét elcsodálkozott. Ellenállásra számított, nem további kérdésekre. Nem mintha nem tudott volna válaszolni rá.

- Túrázni szeretnék menni… A hegyekbe.

- Tengerpart? – nézett körbe apja. Anyja hevesen csóválta a fejét („Én az én alakomat nem fogom mutogatni! Ráadásul új fürdőruhákat is kellene vennünk! Inkább mennyünk túrázni, a hegyekbe, ahogy a lányunk is ajánlotta.”), Beatrix pedig nem mondott semmit. Apja végül beadta derekát:

- Rendben. Akkor nézek valamit majd… - mondta.

Beatrix aznap éjjel alig tudott aludni. Teljesen összezavarta apja viselkedése. Talán… lehet, hogy engedné, hogy jelentkezzen mégiscsak a kurzusra? Talán… megenyhültek már? Vagy csak viccnek szánták ezt a nyaralás dolgot? A lány tényleg nem értette.

Többször gondolt arra, hogy megkérdezni ismét a szüleit a mesterkurzusról, de nem merte. Félt. Retteget. Mert mi lesz, ha megint csalódnia kell? Ha megint összetörik a szíve? Beatrix egyáltalán nem volt erős lelkileg – nagyon testileg sem.

Volt egy kis bolt, a város szívében, amit Beatrix előszeretettel látogatott. Rengeteg gyönyörű ruhát, s egyéb kiegészítőt árultak ott, de sajnos nagyon kevesen látogatták. Miután vége lett az iskolának, eltelt talán azóta már egy hónap is, Beatrix azóta nem járt arra.

Egyik este egy régi ismerőse, régi iskolatársa kereste fel a lányt interneten, s kérdezte meg tőle, hogy nincs-e kedve bemenni a városba. A lány boldogan igent mondott, elvégre már rég járt odabenn, s ezt a lányt is igen-igen kedvelte. Eszébe jutott, hogy mikor legutoljára látta, őmaga volt kedvtelen s szomorú, míg a másik lány vidám; az előtte lévő találkozásukkor pedig a helyzet pont fordítva volt. Talán ezért is várta ezt Beatrix – most mind a ketten boldogok voltak, amennyire csak helyzetük engedte.

Egy óra múlva jött egy üzenet a lánytól, hogy sajnos nem engedték végül el…

Beatrix eleinte lehangolódott, majd lement szobájából anyjához, s megkérdezte tőle, hogy nincs-e kedve sétálni egyet a városba.

- Jaj, kicsim, most olyan fáradt vagyok!

- Akkor menjek egyedül?

- Menj persze!

A lány nem teketóriázott sokat, felkelt, s elindult… Útközben sokat gondolkodott. Régen járt, így este a városban, elvégre sokat nem is mozdult ki otthonról. Inkább olvasott otthon valamit, vagy az Animal Planatet nézte. Ez volt számára az egyetlen nézhető csatorna. A többi TV adót nem kedvelte – főleg azért, mert azok tele voltak politikával; s azt Beatrix gyűlölte…

Ahogy így sétált elhaladt a kedvenc üzlete mellett, de annyira el volt gondolkodva, hogy észre sem vette. Épp az járt fejében, hogy mit szeretne jobban – csokit vagy chipset? Igen, lehet, hogy ez furán hangzik, de bármennyire is volt Beatrix „maradi” imádta a nyalánkságokat. S hát, ezeken eléggé el tudott gondolkodni. Zsebpénze nem lévén megint apjától kért pénzt, aki mindig bő markú volt lányához. Ezért végül Beatrix egy tábla csokival s egy tábla chipsel táskájában baktatott haza. A város másik felén lakott majdnem, de ez nem számított, elvégre városkája nem volt túl nagy. Vígan lépdelt hazafelé, azzal a tudattal, hogy „lakomát” fog csapni.

Közeledett kedvenc boltja felé, mikor mellé ért, majdnem túlhaladt, de úgy döntött, hogy megáll egy percre, s benézett az ablakon. A hideg villám csapott bele. A bolt ablakában egy hatalmas tábla lógott: „EZ AZ ÜZLETHELYISÉG KIADÓ”. Beatrix ledöbbent, majd rögtön az ajtó mellé szökkent. A bolt üresen tátongott a sötét éjszakába, s épp csak egy pislákoló utcai lámpa világította meg.

„De… Ez… Mikor? Hogy? Miért?” a gondolatok csak úgy cikáztak a lány fejében „Sehol nem olvastam, sehol nem hallottam, hogy meg fog szűnni ez a bolt!” a szájához kapott. Emlékezett, hogy nemrég számolt csak be Agnes nénje új barátjának ebből a boltról. Még csengtek fülében akkori szavai: „Remek ez a bolt! Bár, a régi eladó elment szülni, azóta egy új lány van. Nos, Ő nem odavaló! Semmi köze az egészhez! Csendes, visszahúzódó, nem túl beszédes – mint a régi lány.” – erre ők nevetve azt mondták, hogy Beatrixnak kellene vezetnie a boltot… A lány akkor bele is élte magát. De ez az álom is szertefoszlott.

Szomorúan baktatott hazafelé. 10 óra is elmúlt mire hazaért – az anyjáék általában 10ig engedték el mindig. Amikor belépett a házba, hallotta, hogy a szülei még ébren vannak. A nappali felé kezdett el lépdelni, s mikor belépett, megpillantotta az anyját.

- Anya!

- Jót sétáltál?

- Igen. – nem említette a boltot, anyja talán nem is tudta, hogy hogy szereti azt az üzletet. Talán inkább csak sejtette: - Apa?

- Ő is a városban van… Már 6 óta elment. Joseph bácsival ünnepelnek valamit… Azt hiszem Jane szülinapját… - Joseph bácsi apa régi barátja volt, Jane néni pedig Joseph bácsi élettársa, s anya jó barátnője.

- Ó… értem… - majd a lány leült anyja mellé a kanapéra, majd nézte a tévét. Egy krimi volt, anya imádta a krimiket: - Éhes vagyok… Te? – kérdezte végül a lány.

- Egyél csak, én már ettem… - azzal a lány kiment a konyhába, a kenyeret kereste. Csak egy kis véget talált.

- Kellene majd holnap kenyér… - mondta, majd megkente a kenyeret, tett rá sajtot, majd a felvágottat kereste: - S azt hiszem felvágott sincs… - azzal visszament a nappaliba, leült s megette kis kenyerét. Mikor azt befejezte, kiment a lépcsőre rakott táskájához, abból elővette a tábla csokit, majd visszament a nappaliba: - Anya, kérsz csokit? – Anyja elutasítóan megrázta fejét, erre Beatrix, majdnem szó szerint, befalta az egész táblát. A krimi tovább ment a tévében. A lány nagyot sóhajtott, majd így szólt: - Anya! Akkor tényleg nem jelentkezhetek a kurzusra? – nem válaszolt senki. A lány nagyot sóhajtott, majd anyjára nézett – aki már aludt. Beatrix nagyot sóhajtott. Végre, végre rászánta magát, erre tessék… az anyja elalszik.