Eva eleinte rettentő magányosnak érezte magát új lakhelyén. A napjai ugyanolyanná váltak, nem volt már neki hétvége, vagy hétköznap; nem jár el sehova, s egész nap csak írt, rajzolt, vagy sétált. Valójában, a kiadója egy új könyvet várt folyamatosan tőle, immáron egy gyerekkönyvet, egy kiskutyáról és barátairól. Beatrixnak viszonylag könnyen ment az írás, folyamatosan azok a történetek jártak a fejében, melyet lányának kellett mesélnie míg az kicsi volt. Munkája közben most egy kicsit hátradőlt, s elgondolkodott. Vajon meg fogja találni valaha is Petr-t? S vajon a fiú sejti, hogy van neki egy lánya? S vajon akarja-e majd látni a lányát? S érdeklődik-e majd Beatrix vagy Vivien iránt? Mi lesz, ha nem fog a lányra emlékezni? E gondolatra hatalmasat sóhajtott. Hiányzott neki a fiú. Ahogy így gondolkodott, órájára pillantott; 10 óra múlt, mégis álmosnak érezte magát, így felkelt, s rögtön bezuhant ágyába. Odakinn zuhogott az eső, s olykor-olykor villámlott is.

Eva a fejét párnájába fúrta, majd azon gondolkodott, hogy a falusiak mikor fogják befogadni? Vajon mikor lehet teljes értékű tagja a falunak?

Túl sok kérdészúdult hirtelen fel fejében, mikor hirtelen hangokra s szagokra lett figyelmes. Rögtön kipattant ágyából, s az ablakához futott; az előtte lévő házba belecsapott a villám, s most lángokban állt a teteje. Eva hirtelen leblokkolt, majd kirohant a házából, egyenesen a szembelévő házhoz. Néhány ember már sürgött-forgott, de mindenki arcáról a kétségbeesés volt leolvasható.

- Mi történt? – ragadta meg Eva egy mellette elsuhanó férfi karját.

- Belecsapott a villám! – mondta az: - S most lángokban a ház! A bentlakók meg nem nyitnak kaput!

Eva bólintott egyet, majd  a kapuhoz rohant; azon nem volt csengő. Néhány asszony és férfi zörgette a kaput. Beatrix a legközelebb állóhoz szólt:

- Tudtak már nekik szólni? – kérdezte.

- Még nem! Nem hallanak minket! – mondta az aggódva. A lány körbenézett. Be kell valahogy jutnia. De hogyan? Előrefúródott, mindenkitől elnézést kért, majd a kapuhoz ért. Az majdnem egymagas volt vele. Díszes mű volt, mindenféle tekergőző növény dísszel. Eva nem gondolkodott, egyszerűen megragadott két kiálló kis részt, majd felkapaszkodott, s már a kapu tetején lendült át, majd huppanva ért földet. A ház ajtajáig rohant, s hangosan zörgetni kezdte. Odabenn hirtelen moraj támadt. Egy idősödő nő tépte ki hirtelen az ajtót, majd őt követte egy idős bácsi is. A nő kinyitotta a kaput – mindketten úgy rohantak el Eva mellett, mintha észre se vették volna. Eva is utánuk futott, mire hallották, hogy szirénáznak – a tűzoltóautók közeledtek…

Eva kapuja tövében állt, onnan figyelte, ahogy a tűoltók összepakolják felszerelésüket – sikeresen eloltották a tüzet, bár a tető eléggé megrongálódott. Közben a falusiak mintha megnyugodtak volna; személyi sérülés nem történt. Az emberek meg-megálltak előtte, de senki nem szólt hozzá. Mintha féltek volna tőle. Eva kicsit elgondolkodott, hogy lehet hogy itt nem nézik jó szemmel, ha az ember csak úgy beugrál más kertjébe – akkor is ha vészhelyzet áll fenn. Akkor pedig az történt… Vészhelyzet volt.

Másnap reggel Eva kinyitotta szemét. Ma fog találkozni a nyomozóval, akit felbérelt – a nő a lakására jön, s úgy tesznek, mintha Eva barátnője lenne. Minden tökéletesen ki volt fundálva. A lány némán öltözködött, de érezte, hogy teste meg-megremeg. Mikor már nem bírta tovább, egyszerűen ágyára vetette magát, s párnáival kitombolta magát – ide-oda csapkodta őket. Hirtelen csengettek. A lány mégjobban megremegett, majd leszállt ágyáról, s a bejárati ajtóhoz futott, s kinyitotta azt. Egy sportruhás lány állt előtte, aki boldogan így szólt:

- Eva! Édesem! – majd az ajtó csukódott is mögötte: - Elnézést a megszólításért! Jónapot! – mondta.

- Jónapot! Sikerült valamit megtudnia Petr Jilji-ről? – kérdezte Eva izgatottan. Az előtte álló nő elmosolyodott, majd így szólt:

- Nos, egy kávé mellett elmesélem! – majd a konyhába indultak, ahol Eva rögtön feltette a kávét.

- Hallgatom! – szólalt meg a lány. Érezte, hogy a szíve elhagyja mellkasát, s a fejébe költözik, ahol olyan erősen ver, amilyen erősen csak tud.

- Nos… Annyi biztos, hogy Petr Jilji létezik… Ezen kívül elég sok homály fedi… - kezdte el a nő.

- Mint például?

- Mint például a tartózkodási helye… Nem tudni hogy hol él… Ha minden igaz, akkor most Angliában van, s ott dolgozik.

- Angliában?! – Eva nem merte elhinni azt, amit hall. Vajon Petr… Petr miatta ment volna ki Angliába?

- Igen… Nos, de ezen kívül még annyi biztos, hogy nem házasodott még meg… Legalábbis egyetlen egy templom van önkormányzatnál nem bukkantunk ilyen adatra…

Közben megfőtt a kávé, Eva két csészét vett elő, kitöltötte beléjük a fekete gőzölgő italt, s leült a nővel szembe. Mindketten belekortyoltak, majd kis idő után Eva így szólt:

- Kérem, mondja meg őszintén! Ön szerintem képes leszek valaha megtalálni?

A nő kicsit habozott, letette csészéjét, Evára nézett, majd némi gondolkodás után így szólt:

- Nos, őszintén? Fogalmam sincs… Eléggé sok munkámba telt, míg ezt az adatot megtudtam Petr Jilji-ről… Nem tudni, hogy hol van, hogy hol él…

- És a szülei?

- Nos, róluk sem találtam semmit… Van egy olyan érzésem, hogy a Jilji család valójában illegális bevándorló…

- Ezt komolyan mondja?! – képedt el Eva. Nem mert hinni a fülének.

- Mint mondottam, nehezen lehet rájuk találni… Senki nem tud róluk semmit… Bár, itt a mi országunkban ez nem meglepő… Sok helyen el lehet bújni, akkor is, ha az ember valójában nem akar bújkálni… Ez a szép Csehországban! – azzal a nő ismét belekortyolt kávéjába: - Nos, ennyi információval tudtam szolgálni! Tudja hogy hova s hogy mennyit kell utalnia, igaz? – nézett Evára, aki erre csak némán bólintott. A nő felállt az asztaltól, megköszönte a kávét, majd közölte, hogy indulnia kell. Eva kikísérte, majd megköszönte az információt.

Némán figyelte, ahogy a szürkeruhás F. ügynök távolodik. Ahogy ezt figyelte, hirtelen arra lett figyelmes, hogy a szomszéd ház kapuja nyílik, s az idős hölgy lép ki rajta.  Eközben az ügynök már el is hajtott, közben a szembeszomszéd odaért Evához.

- Jóreggelt! – köszönt neki.

- Jóreggelt! Segíthetek? – nézett rá érdeklődve Eva.

Az idős hölgy elmosolyodott, majd így szólt:

- Ó, kedves! Én csak azért jöttem, hogy megköszönjem a tegnap estét! Sajnálom, hogy akkor nem tudtam… De… tudja… Nem tudom hogy hol is állt a fejem! – vallotta be.

- Semmi gond! A fő az, hogy jól vannak! – mondta végül Eva.

- Ne haragudjon kedvesem, de megkérdezhetem a nevét? – Eva erre bemutatkozott, mire az idős hölgy odalépett hozzá, megszorította kezét, s így szólt:

- Én pedig Maria Jilji vagyok! – Eva kedves, fogadó mosolya hirtelen arcára fagyott, majd értetlenül visszakérdezett:

- Elnézést, nem hallottam pontosan! Jilji-t tetszett mondani?

- Igen… - mondta az idős hölgy. Eva mosolyt erőltetett arcára.

- Köszönöm! S tényleg remélem hogy jól vannak! A bácsi is jól van?

- Petr? Igen, Ő is jól van!

- A bácsit Petr Jilji-nek hívják? – kérdezett vissza Eva.

- Igen, Petr Jilji, akárcsak az apját, s az Ő fiát! – majd a néni közelebb húzódva így szólt: - Tudja, van nekünk egy fiunk, Petr Jilji, odakinn dolgozik, Angliában! Úgy hallottuk, hogy ön is angol!

- Igen… igen… félig az vagyok… - próbálta összeszedni magát Eva. Vajon igaz? Vajon ez tényleg igaz? Ennyi? Megtalálta Petr?: - És mondja, a fiúk gyakran hazalátogat? – kérdezte végül.

- Ó, nem, sajnos nem… Petr egyre ritkábban jár haza… Tudja… Van neki egy csúnya angol barátnője! Nagyon odavan érte! Folyton vele van… - mondta a nő szomorúan. Eva bólintott, majd így szólt:

- Nos, örülök ha jól vannak! Most bocsánat, de sajnos még sok a dolgom!

- Ó, megértem kedvesem! – majd hátrább lépett, de végül így szólt: - A fiam a jövőhéten itthon lesz! Nagy ebédet csapunk! Nincs kedve csatlakozni? Petr is biztos szívesen megismerné magát, elvégre, önnek köszönhetjük, hogy élünk még!

Eva elmosolyodott, majd nagy nehezen kipréselte magából a választ:

- Köszönöm a meghívást! Remélem ott tudok lenni!

Azzal Mrs Jilji eltávolodott, Eva becsukta az ajtót, majd összeroskadt. Vajon… vajon ezek a dolgok tényleg igazak? Ennyi? Nem kell tovább keresnie? Petr hamarosan hazajön? Vajon… vajon fel fogja a fiú ismerni? S mi lesz, ha igen? S mi lesz, ha nem?