1. könyv

Képzelj el egy olyan intézményt, amelyben az úgynevezett „furcsa” emberek élnek. Olyanok, akiknek dührohamaik vannak, vagy a jövőbe látnak, vagy csak egyszerűen a fejekbe, esetleg eltérnek a többi embertől – szárnyuk van, 3 kezük, vagy másképp látják a külső világot.

Mert van ezeknek az embereknek intézmény. De ez az intézmény úgy néz ki kívülről, mint bármely másik ház – kitudja? Lehet, hogy a te szomszédodban is egy ilyen intézmény működik? S a szomszéd macska valójában egy olyan ember, aki alakot tud váltani? S az öreg néni… Lehet, hogy a kedves mosoly mögött ott él mégvalaki… A sütemény, melyet kínál egy szérum, hogy ne lássd azt, amit nem is szabad látnod…

Egy névtelen kisvárosban is volt egy ilyen intézmény. A vezetőjét Villenek hívták. Ha nem tudtad hol is lakik, akkor nagyon kedves embernek tartottad Villet, egy fiatal, jóképű, tehetséges festőnek, szobrásznak… Igenám, de Ville valójában nem művész, hanem egy egyszerű intézményvezető – csak te ezt nem tudhatod! S ha fel is teszed magadban a kérdést, hogy hogyhogy nincs senkije Villenek, ha kedves, aranyos, jóképű, híres, s gazdag is? Erre a kérdésre a legegyszerűbb válaszolni; senki nem tudhatja, hogy valójában hol is vannak ezek az intézmények.

Mert senki nem tudta, hogy hol is vannak ezek az intézmények, kivéve az intézmények vezetőit, s lakóit. De nemcsak egy intézmény van ám a világon! De hogy hol is vannak ezek az intézmények, azt pontosan senki sem tudja…

Ville íróasztalánál ült, s épp egy dossziét lapozgatott. Az íróasztal végén egy lány ült. Ville az Ő dossziéját tartotta a kezében.

- Angyal… igaz?

- Igen. Ez a nevem…

- Értem… - Ville a lány háta mögé bámult. Két fekete szárnyat susogtatott meg az ablakon beáramló nyári szellő.

- S mikor kezdett a szárnyad nőlni?

- Egy hete…

Igaz, Angyal szárnyi még nagyon kicsik voltak, s kissé még kopaszak is. Látszott rajta, hogy nemrég nőtt ki a lány hátából.

- S hány éves is vagy?

- Hét leszek novemberben.

- Remek! Az intézményben jelenleg rengeteg hasonló korú gyermek tartózkodik! Nem kell aggódnod, akiknek dührohamaik vannak, azokkal te nem fogsz közvetlenül érintkezni! Azokat a gyermekeket elzártuk a többiektől.

Angyal nem mondott semmit. Gyerek volt, nemigazán értette még az intézmény működését. Azt gondolta, hogy Ő ugyanolyan, mint a többi gyermek az iskolájában. De nem… Egy héttel ezelőtt erős fájdalmat kezdett érezni a hátában – szárnyai kezdtek nőni.

Azóta a régi élete elveszett – a barátai nem beszélnek vele, szüleitől elvették, s egy ideje egy feketeszmokingos ember figyel rá, egy rideg fehér szobában. Minden nap mennie kellett orvoshoz, majd vissza a szobába. Így ment ez négy napon át, mikor a feketeszmokingos férfi fogta a lányt, berakta egy sötétített üvegű autóba, majd csaknem egy napon át utazott vele, s végül kikötöttek itt, a semmi közepén.

Annyi minden történt vele ezen az egy héten, mint ami mással sok-sok idő közben történt volna meg – meg akarták többször is verni, a szmokingos alak, az orvos, a várakozás, sírás, a szülei… Ki tudja mi fog még történni vele a következő időben.

- Figyelj, Angyal! Az intézmény elsősorban segíteni akar neked, s a sorstársaidon, így, ha te is beleegyezel, s szabálytalan is a beleegyezésed, de különböző gyógyszereket kaphatsz, hogy a szárnyak visszahúzódjanak, majd végül teljesen eltűnjenek. Beleegyezel?

- Mikor láthatom a szüleimet?

- Ne aggódj, nemsokára! Beleegyezel?

- Igen, bele…

- Ezentúl ez az intézmény lesz egy ideig az otthonod. Nem nagy intézmény ez- jelenleg 20 gyerek tartózkodik - veled együtt – bele! Rajtam kívül még egy férfi tartózkodik a háznál – Joseph. Ő az orvos. Tőle fogod megkapni a gyógyszereket.

Valaki kopogtatott az ajtón.

- Szabad!

Egy tömzsi, alacsony, szemüveges férfi lépett be az ajtón.

- Nagyszerű! Angyal, Ő az orvosunk, Joseph!

- Csókolom! – köszönt a lány megrettenve. Ijedsége nem volt alaptalan. Joseph leginkább egy őrült tudós benyomását keltette.

- Szervusz! – a hangja kedvesebb volt a koros férfinak, mint kinézete.

- Angyal! – fordult Ville a kislányhoz – Most kérlek, menj ki, s ülj le a kanapéra! Joseph mindjárt megy, s elvezet téged az ágyadig!

A kislány felkelt székéről, s kinyitotta a magas ajtót. Odakinn a folyósón leült, s várt. Fájt a háta, s a szárnyai.

Leült egy fakó-sárga kanapéra, s várt.

Mellette egy másik lány ült, pár évvel idősebb mint Ő.

- Ne félj, mert nincs miért aggódnod!

- Tessék?

- Érzem, hogy félsz! Nem látlak, de érzem! A szíved nagyon gyorsan lüktet.

- Nem látsz, de érzel?

- Igen. Vak vagyok, rendkívüli adottságokkal. Megérzem a szívveréseket, s az ereket. Valójában az Joseph bácsi segédje vagyok. Joseph bácsi az orvos!

- Igen…

- Nem kell félned! Az intézményben egyenlőre nincs senki, aki más lenne, mint te. Csak egy olyan lány van, aki rács mögött van!

- Rács mögött?

- Igen. Neki dührohamai vannak! Te látod Őt, de én nem. Fordulj hátra… Látod a rácsot?

- Igen… De… Ő ül ott a sarokban?

- Igen. Az Ő. Két napja nem volt kitörése. De érzem, hogy nemsokára az lesz! A szíve megint úgy kalapál, hogy dühkitörése lesz… Ha tényleg az lesz, ne menj hozzá túl közel… Mert ha Angienek dühkitörése van, akkor egyben biztos lehetsz; neked is az lesz! Szörnyű hallani, s érezni is… Te még szerencsétlenebbül jártál, mert te látod is.

- Mert annyira szörnyű?

- Igen… De ne aggódj! Ha Angienek dühkitörése van, akkor lehúzzák a vasfüggönyt, majd megkapja a gyógyszereit!

Angyal lehajtotta fejét. Ő nem akar itt lakni… Mindenki annyira furcsa… Ő nem idevaló! Őneki nem itt a helye… S ez a lány is… annyira furcsa! Nem is ismeri, s máris elkezd Ővele beszélni…

Angyal a szüleire gondolt… Vajon mi lesz most velük? S az öccsével? Ő még csak egyéves! S soha többé nem fogják egymást látni, s nem foghatja soha többé, s nem…

- Jajj, ne izgasd fel ennyire magad! Nem tudom mire gondoltál, de azonnal felejts el, mert ha így folytatod, akkor… akkor… Te sírsz?

Angyal könnybe lábadt szemmel nézett maga elé. Honnan tudja ez a lány, hogy Ő mit érez, hogyan ver a szíve, s hogy sír-e vagy sem?

A doktor kilépett a szobából.

- Rendben van Angyal… jajj, gyermekem! Te sírsz? Ugyan már, azt nem szabad! Nem kell megijedni Lillától! Ő nem bánt, csak vak! Nem kell félni Angietől sem! Jajj, gyermekem, itt csak barátokat találsz! Nem akar itt téged senki sem bántani!

Angyal felkelt, s próbálta abbahagyni a sírást. A doktort követte, aki végigvitte a házon.

Miközben mentek Angyal látott egy nagyon furcsa fiút, aki körülbelül 11-12 éves lehetett. A fiú egy asztalnál ült, s mellette égett a gyertya. Viaszszobrot csinált.

A viaszszobor egy fiatal angyalkát ábrázolt, aki sírt. Az angyalka egy hosszú ruhát viselt, s egy kövön állt.

A doktor megállt az asztal mellett, s így szólt meleg hangon a fiúhoz:

- Nagyon jól haladsz, s egyre szebb szobrokat gyártasz! Ville nagyon boldog, hogy az intézményben vagy!

A fiú nem szólt semmit, csak tovább csinálta a szobrocskát.

A doktor eltávolodott az asztaltól, s Angyalhoz fordult:

- Sajnos evvel a fiúval az történt, ami senkivel sem szabadna, hogy előforduljon!

- Mi volt az?

- Kizárta a külvilágot, s nem is beszél. Tud beszélni, csak Ő másképp látja a világot, mint te vagy én…

- Mert Ő hogy látja?

- Ő nem emberek lát, hanem angyalokat, kentaurokat… Mondhatni monda-világban él.

A fiú hirtelen felkapta a fejét, s Angyalra nézett. A szeme kikerekedett, s a pupillája összeszűkült. A kislány érezte, hogy a fiú látja Őt.

- Van neki neve? – kérdezte Angyal a doktort.

- Van, de senki sem tudja, hogy mi.

- S nem is akartak nevet adni neki?

- De. Ville próbálkozott neki rengeteg névvel, de egyikre se reagált… A világra sem. Ne félj, nem lát téged! Egyszerűen csak odanéz a semmibe, s te pont ott álltál.

Angyal bologatott, s úgy tett, mintha értené, amit Joseph mond, de Ő tudta; a fiú látja Őt, s tudja, hogy ott van! Talán amiatt, mert Ő az Ő világukban úgy néz ki, mint egy angyal, s a fiúéban pedig úgy, mint egy ember…