Találkozás a vérfarkasokkal

Este felkeltem s körülnéztem. A rémület fogott el.

A vámpírok véresen az ágyukon feküdtek. Mellkasukon ismét az a furcsa, hosszú, egyenes csík volt. Némelyikük feje a teste mellett hevert.

Egyedül én éltem, s talán May néni.

Felrohantam a házba, s körülnéztem. Sehol senki.

Kinyitottam azt az ajtót, ami mögött May néni szobáját sejtettem.

Ott nem szoba volt, hanem egy kripta. May néni ott feküdt a kripta közepén holtan. Testéből a vér szivárgott.

Ismét beugrott egy kép. Ott állok May néni előtt a mutatóujjamon lévő körmöm tíz centiméter majdnem, s vér csöpög le róla. A szemem furcsán merev. Rátámadok May nénire.

Ennyi elmúlt a kép. Riadtan lezuhantam a földre. Izzadtam, s lihegtem.

Kinéztem az ablakon.

A nap most tért nyugovóra.

Perceken belül megjelent Billy is.

Furcsán nézett rám, de nem szólt semmit.

- Nem én voltam! – mentegetőztem.

- Akkor ki?

- Nem tudom…

- A vérfarkasok nem lehettek! Akkor te is halott lennél! Vagy talán… Te is vérfarkas vagy?

- NEM! Én vámpír vagyok!

- Most ne hazudj! Te voltál?

Nem szóltam erre semmit.

A földön ültem, Billy pedig előttem állt. Eltakartam a kezemmel az arcomat, de most nem sírtam.

- Te voltál igaz?

- Nem… - mondtam, de úgy, hogy én sem hittem el.

- De… Te voltál…

- NEM! EZ nem igaz!

- Akkor ki volt? KI TEHETTE EZT? ÉN?

- NEM! De nem is én csináltam… arról akkor tudnék!

- Megint az a furcsa, letargikus állapot?

- Nem tudom… Tegnap, amikor lefeküdtem!

- Mi történt akkor?

- Megint megmerevedtem… Többre nem emlékszem a nappalból! De este, amikor felébredtem… akkor megláttam, hogy mi történt! Berohantam May nénihez, s akkor beugrott egy kép. Az azt sugallta, hogy én tettem, de nem én voltam! Billy, te ugye hiszel nekem?

A fiú lehajtotta fejét.

- Akkor, ezek szerint: NEM. – válaszoltam magamnak – Megértelek! Ilyen hülye sztorit bárki kitalálhat… De ez így volt! Hidd el, kérlek!

Billy az ajtó felé nézett. Az utcáról hangok hatoltak be:

- Nem tudom, miért csináljuk ezt!

- Pofa be, Gordon!

- De akkor is, Joe, minek kell kinyírni ezeket a hülye vámpírokat? – itt összenéztünk Billyvel – És egyébként is! Minek tört ki ez a hülye háború? – siránkozott Gordon.

- Pofa be, Gordon! – szolt a Joe nevezetű.

- Te, Joe! – szólal meg egy női hang.

- Igen, Fair? – ez Joe volt.

- Mikor fogod kinyitni azt a rohadt ajtót, hogy kinyírhassuk azt a sok vérszopót?

- Várjál! Lehet, hogy be van zárva!

Billy odarohant az ajtóhoz, s berekeszelte annak összes zárát, majd visszarohant hozzám, megmarkolta a karom, s elrohant velem egy ablakhoz, ami az ajtóval szemben volt. Kinézett rajta.

- Sehol senki! – súgta vissza nekem. Kiugrott, majd utána én is.

- Most mi lesz? – kérdeztem tőle.

- Elmegyünk innen, de gyorsan.

- És hova?

- Van házad?

- Van.

- Akkor oda megyünk, mert nekem nincs… Vagyis mostmár nincs…

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy az volt az én házam…

Végig rohantunk az utcákon, s nemsokára el is értük a házam. Beugrottunk az ablakon, pont az én szobámba. Billy leült az ágyra, s Benji urnáját nézte, majd a kezébe vette.

- Mit csinálsz? – kérdeztem tőle.

- Gondolkodom…

- És min?

- Azon, hogy ki ez a szerencsétlen, aki itt fekszik benn.

- Ne beszélj így Benjiről!

- Őt is kinyírtad?

- Hogy merészelsz ilyet feltételezni rólam?

- Ha az anyámat is kinyírtad…

- Az anyádat?

- May néni volt az anyám!

- Nem értem… De kérlek, ne dobáld Benjit!

- Jó, jó! May volt a muterom!

- A mid?

- Muter! Anya!

- Ja… akkor ne beszélj itt nekem kínaiul!

- Ez nem kínai! Ez a szleng!

- A mi?

- Szleng! Modern beszéd…

- Kösz! Én nem a 21. században éltem, hanem a 18.-ban!

- Jó, jó!

Nem szóltunk többet erről a témáról.

Én szó nélkül ugrottam ki az ablakból, hogy vadászhassak. Minden ízében vágytam a vérre, s bármit megtettem volna, hogy csak egy cseppjét is élvezhessen.

Visszamentem a házhoz, ahol May néni kriptája volt. Azok, akiknek a hangját hallottuk Billyvel még mindig ott álltak.

„Kik lehetnek ezek?”

- Hé, Joe! – szólt Gordon.

- Mi van?

- Van valaki azon a fán!

- Ki az?

Én voltam. Nem mozdultam. Nem lélegeztem.

- Nem látod? Ott ül a fán! – Gordon egyértelműen rám mutatott.

- Hol? Nem képzelődsz, te bolond?

- Nem, Joe! Biztos látok ott valakit!

Már mindenki, aki ott állt engem nézett, de én nem mozdultam.

- Látom már! – szólt ismét Gordon – És a szagát is érzem! Ez… ez egy vámpír!

Az egész embertömeg átváltozott farkassá, s a fa alá gyülekezett, ahol ültem. Egyedül Gordon maradt ember formájúm, s ő szólt hozzám:

- Gyere le, te vámpír!

- Azért, hogy megöljetek?

- Hát… Pontosan!

- Nem fogok le menni!

- Akkor valaki fölmegy érted!

- Több, mint száz hüvelykre?

- MI? Miről beszélsz te? Mi az a hüvelyk?

- Az egy mérőeszköz, te bolond!

- Te vagy a bolond! Már nem használnak hüvelykket, csak Angliában! Itt már méter és centiméter van! Bolond!

- Nem vagyok bolond! Egyébként is én angol vagyok!

- Ja, és tíz évet aludtál, mi?

- Csak közel kétszázat!

- Akkor te tényleg vámpír vagy?

- Te meg biztos, hogy vérfarkas?

- Én az vagyok!

- Én meg vámpír!

- Akkor miért nem jössz le, ide, hozzánk?

- Bolond lennék én? Én itt ülök egymagam, ti meg vagytok százan!

- Csak 81-en!

- Az is sok… Én, elbánok egyel, és akkor is marad 80. Az sok!

- Nekünk pont jó! Így, téged egyedül, könnyen legyőzhetünk! – erre a farkasok vihogni kezdtek, mint a hiénák.

Felnéztem az égre. Telihold volt. Nem tudok reggelig itt várni, mert meghalok. Elmenekülni se tudok, mert akkor először a földre kéne lemennem, hogy nagyobb legyen a lendületem…

- Mi van kicsi vámpír? Tán csak nem félsz?

- Én nem… Legyőztem már egy vérfarkast.

- Ki volt az?

- Lehetetlen!

- Nem emlékszem… 180 évvel ezelőtt volt…

- És az a vérfarkas… Kinyírt valakit?

- Igen. A barátomat, Benjit.

- Akkor tényleg vérfarkas volt a javából! És mi, a Leszármazottak megboszoljuk az ő halálát egy másik halállal!

- Ti úgyis olyan sokan vagytok! Én meg csak egyedül. Ésszerűbb lenne, ha valamelyikkőtök vértanú lenne! Nincs igazam?

- De, de nem vagy egyedül! – ez Billy volt. A hangját a ház tetejéről hallottam, s oda is néztem.

Ott állt felfegyverkezve másik 500 vámpírral.

- Billy! – az alkalmat kihasználva, mivel az összes vérfarkas őket nézte, leugrottam, majd fel a háztetőre. – Hogy kerülsz ide?

- Mindig kell néhány jóbarát!

- 500?

- Csak 321-en vagyunk!

- 322! Én is itt vagyok, Billy! – mondtam a fiúnak mosolyogva. Ő is rám mosolygott, s átnyújtott egy pisztolyt.

- Én… Sosem lőttem még! – súgtam neki.

- Az nem baj! Nem neked kell lőnöd, hanem a fegyvernek! Te csak irányítod! Célozz és húzd meg a ravaszt!

- Rendben!

- Vámpírok! Sorba! – kiáltotta Billy. Én mellé álltam, s vártam, hogy mi fog történni. Lenéztem a vérfarkasokra.

Azok megrökönyödve álltak előttünk.

- Fordult a kocka, vérfarkasok! TŰZ! – kiáltotta Billy.

Elkezdtem tüzelni, nem is gondolkodtam, csak lőttem, és csak lőttem.

Nem járt arra senki sem.

Nem láthatta senki sem, hogy micsoda mészárlás van ott.

Nem tud róla senki sem az ottlévő vámpírokon kívül. Nem is kell másnak tudnia erről.

- Istenem… - szóltam meg végül. – Mit tettek ők, s mit tettünk mi?

- Ők kínoztak minket, mi megtoroltuk azt.

- Megöltük őket… Mint egyszerű kutyákat…

- Most öltél először? – kérdezte a mellettem álló nő.

- Nem… Voltak a vadászatomon, akik később meghaltak… De az nem ilyen… - nem akartam neki a Dust nevű vérfarkasról beszélni.

- Nem… Ez felszabadítóbb! – mondta ismét a nő.

Ledobtam a fegyverem, s leugrottam a farkasok közé. Körülnéztem. Egy sem élt. Megakadt a szemem valamin. Magam sem mertem elhinni.

- Billy! – szóltam. A fiú leugrott mellém.

- Mi az?

- Nézd! – rámutattam egy halott farkasra. Egy kisgyermek kapaszkodott bele a hasába.