A Magányt ölelve (avagy szerény személyem újabb lelki fokon)

Nem is tudom miért ölelem nyakát,
Vagy miért ragaszkodom hozzá.
Nem is tudom már, hogy hol vagyok,
Vagy miért nincs most se barátom.
Valahogy arra sem emlékszem,
Hogy hogy is kezdődött ez el.
Behunytam csak szemem, átöleltem nyakát,
S már csak hagytam hogy lelkem harapja át.
Bezáródott az ajtó, s a mosoly kapuja,
S elém hullott a boldogság hamuja.
Talán bele is túrtam, bízva, hogy ad új erőt,
Vagy újraéled, de lehet elkerültem szemmemel Őt.
Szobám, mely régen parfümöktől volt bódító,
Mára már a bűz lepte el, csatornából hódító.
Társam, ha lenne is, meghalt volna már,
S most se látom, talán messze szállt
Mindaz a milliónyi gyönyörű szempár,
Mely eddig nem engedett elveszni, de már
Nincsennek itt, hogy megóvjanak,
Így ölelve várom rég Halálomat. Rég nem szólít meg senki se,
Talán nem is ismerik a nevem,
Melyet egykor zengett öreg, s kisgyermek,
Mára, mint én is, az is feledésbe meredt..
Ha sírni is akarnék, mára már nem jön könny,
Már mindd elfutott, már rég mind kiöntött.
A megszokott szavak, melyek régen mindennaposak voltak,
Ó, mondd meg! Mondd meg mára hová rohantak?!
Hová lett minden, minden, mi egykor enyém volt?
Hová lettek az érzések, a könnyek, a mosolyok?
Semmivé váltam, ki csak néhány emlékben él,
Hagyom, hogy öleljem, de ígyis elvisz a szél...