Van egy érdekes történetem. A legtöbb ember hazugságnak gondolja, a többi pedig váltig állítja, hogy igaz – hogy te melyik pártra állsz, csak rajtad múlik. A történetet úgy fogom elmesélni, ahogy nekem is tanították, nem teszek hozzá semmit se, nem hagyok ki belőle semmit sem.

Egyszer, réges-régen, még a lovagok és királyok fényes korában, állt a Hatalmas-tenger partján egy óriási vár. A vár ura egy jóképű, de már nem túl fiatal férfi volt. Volt neki egy gyönyörű felesége, kit egykoron talán szeretett, de mára már az egyetlen szórakozása az volt, hogy gyötörte asszonyát. Hazudott neki, becsapta, átverte, történeteket és dolgokat talált ki – végül a nő kezdett beleőrülni férje kegyetlenségébe. Rebesgették azt is, hogy az udvarhölgyek közül szinte mint a király szeretője volt, s a királynét ez a tudat sodorta csak igazán a lejtőre, ahonnan egyre gyorsabban és gyorsabban gurult lefelé a mélybe.
Egy nap a férj azt hazudta feleségének, hogy hadjáratot kell vezetnie, messzi tájon, hogy megvédhesse a hazáját és várát. A királyné szemeibe könny szökött, de még mindig hitt férjének, még mindig bízott királyában, így nem kifogásolt semmit, elengedte a férfit. A király egy másik várába utazott, ahová a leghíresebb kurtizánokat és örömlányokat hívatta, hogy azok örömére tegyenek. A királyné fülébe ez szerencsére nem jutott el.
Egy nap a király intett írnokának, s így szólt hozzá:
- Hű írnokom! Címezz meg egy üres lapot királynémnak, s küldd el neki váramba!  - az írnok nem tudta, hogy miért kell üres lapot küldenie a várba, így visszakozni kezdett, mire a király tovább folytatta: - Bolond némber az! Azt fogja hinni, hogy bódulatos érzéseimet, s emésztő magányomat írom meg neki a csatamezőről, de nem látja, miért is látná, hisz' már megbolondult! - nevette a király, miközben egy újabb gyönyörű nőt intett magához. Az írnok meghajolt, s úgy tett, ahogy a király kérte. Leggyorsabb lovassal küldte el a levelet, de titkon sajnálta a királynőt, hogy annak egy ilyen alakot kell férjének tudnia, s sajnálta magát is, hogy királya ilyen.

Fekete lovon, egy fekete csuklyás lovas érkezett meg a királynőhöz. A nő érezte, ahogy szíve egyre hevesebben kalapál. Örült férje levelének, s mikor kibontotta azt, egy szót sem talált benne. A fekete lovasra nézett, de mivel annak elmondták, hogy mit parancsolt a király, az azt hazudta, hogy nem tud olvasni, de látja hogy vannak betűk a papíroson.
A királynő szégyenében, s bánatában kertjébe menekült, ahol sírásra fakadt. Sírását nem hallhatta más, csak szeretett növényei. Azok földje itatta a királynő könnyeit, ki sírásán sehogy se tudott uralkodni.
Ráköszöntött az este. A királynő még mindig a kertjében sírt. Azt mondják, ez egészen másnap hajnalig így volt. De miért ítélnénk el egy olyan embert sírásért, akiben tudatosult – még akkor is egy becsapás miatt – hogy elméje igen-igen, sőt, teljesen gyenge? Egy ilyen embert sírás miatt nem ítélhetünk el.
- Ha őrült vagyok, akkor is kiderítem, hogy férjem melyik csatán jár! S mivel a küldönc biztosan nem fogja megmondani, hát őrült elmémmel zseniális tervet fogok kieszelni királyom felkutatására!
Gondolta magában a királynő, s így megnyugtatva magát rögvest hívatta írnokát, s néhány kedves, hiányoló sort írt férjének, majd egy hűséges szolgáját megkérte, hogy kövesse majd a fekete lovas küldöncöt, ki majd a királyának viszi vissza a levelét.

Teltek, múltak a napok.
A királynő napról napra idegesebb, s szomorúbb lett – talán a csatában megölték szolgáját? Talán az úton érte valami baleset?
Kezeit imára kulcsolta, s fel-le járt szobájában, mikor hirtelen kopogtattak ajtaján. A nő az ajtóhoz rohant, s feltépte azt. Öröme beteljesedett, mikor meglátta hű szolgáját, kinek arca szomorúnak tűnt.
- Mi kínoz? Ne kímélj, csak mondd! Királyomat érte valami baj? Gyászruhámat kell majd felöltenem?
A szolga szomorúan  tekintett még mindig a nő szemébe, majd így szólt:
- Királyném, hű szolgád igaz szavakat mondd. Kérlek, hallgass meg. Férjed nem vette magához a kegyelmes Isten, királyunk él. De nem csatamezőkön vív meg hazájáért, mert amint megtudtam, békeidőket élünk. Nincs háború.
- Akkor mondd, miért marad távol ennyi ideig otthonától?
- Királyném, hű szolgád mindig igaz szavakat mondd. Kérlek, hallgass meg. Férjed, kit hűnek gondoltál, csalárdul megcsal, kurtizánokkal és örömlányokkal, kiket széles e világról hivatott a másik várába. Férjed terve nem más, mint hogy az őrületbe kergessen királyném. A levelet, mit írt, üresen adta fel, abban egy betű sincs, soha nem is volt, nem csak szemed nem látja.
A nő megdöbben a szavak hallatán.
- Úgy? Királyom messze tájról hazudott! Királyom engem is becsapott! Úgy! Hát bosszúmra vágyik?
S az eddig ép szemekbe most őrült tűz lobbant fel.

Fekete lovon, egy fekete lovas közeleg a vár felé. Mögötte még ezer ember lovagol, fekete lovon, fekete csuklyával fejükön. A vezér furcsa alkatú; csípője széles, míg válla keskeny. Mégis kezében dárdáját úgy fogja, mintha az hozzá lenne nőve. Vágtat. Tempójából nem tágít. Akkor sem mikor a vár kapuján vágtat be. A tempó ugyanolyan gyors.
A ló a gondosan letett köveket veri patájával, ahogy a lovas irányítja a fogadó terem felé. Odabenn nagy a vigasság. Esznek-isznak, a szerelemnek hódolnak. Élükön a királlyal. De nagy riadalom támad, mikor a fekete lovas rájuk töri az ajtót. Ekkor veti le csak csuklyáját – a királyné az. Szemében még mindig azzal az örült lánggal. Hangja ahogy megszólal mély, szinte hörgő:
- Király! Elárultál mind engem, mind néped! A vesztünkről meséltél, s önmagad a megmentőnkként tüntetted fel! Eme bűneidért most meglakolsz!

Néma patak csordogál a várból kifelé – furcsa színű, gyomorforgató illatú ez a patak. Vér. Királyé, szolgáké, örömlányoké. A patak forrásánál egy fekete lovag-ruhás nő áll – a királyné. Szemében s elméjében az őrültség az úr. Ó, király mit tettél! Ép elméből, saját vigasságodra, őrültet most tettél!