A megbeszélésen
A megbeszélésen
- Mennyi idős is vagy? – kérdezte egy nő.
- 187. – válaszoltam.
- Úgy értettem, hogy mennyi idősen lettél vámpír!
- 10, illetve 16.
- Az hogy lehet? Nem lehettél kétszer vámpír!
- Úgy értem, hogy 10 évesen ittam bort vámpírvérrel, de akkor 6 évig aludtam. Amikor felébredtem tiszta vámpírvért ittam…
- Értem. Ki tett vámpírrá?
- Rahsten.
- Nem ismerem. Hol él?
- Már meghalt…
- Naptól? Karótól? Szentelt-víztől? Kereszttől?
- Nem. Megölték.
- Ki ölte meg?
- Talán a vérfarkasok.
- TALÁN? – a nő egyre idegesebbé vált.
- Nem tudom! Nem voltam ott, amikor meghalt! De lehet, hogy… - nem mondtam tovább. Megakadt a torkomon a szó. A nő kérdőn ránézett.
- Akkor nem is állítja biztosra?
- De. Biztosra állítom. Láttam a holttestét. Ott feküdt Emilyé mellett.
- Ki az az Emily?
- A dadám volt.
- Értem. Tehát akkor nem tudja, hogy ki ölte meg az ismerőseit, ugye?
- Nem tudom. Sajnálom, de nem voltam otthon akkor… Vagy… nem… tudom…
- Titkol valamit előlünk? – kérdezte az egyik férfi.
Billy azt mondta, hogy ez egy baráti beszélgetés, hogy jobban megismerjenek, de nekem inkább egy vallatásnak tűnt.
- Semmit sem… - ez nem volt igaz. Nem beszéltem nekik se Benjiről, se a képekről, se a bálról.
- Biztos ebben?
- Igen, biztos.
- Ölt már meg valakit?
- Igen… egyszer… meg az áldozataim…
- Ki volt az az „egy”?
- Egy vérfarkas…
- Ah! Minek faggatjuk itt magát! Hisz’ ez egy jó barát! – szóltak vagy hatvanan.
Az egész teremben összesen kétszázan lehettek.
- Mi történt ezen a világon? – kérdeztem.
- Mészárlás…
- A legnagyobb…
- Senki sem tud róla!
- Csak tudnánk, hogy mi miatt!
- A vérfarkasok folyton támadnak minket!
- Bárki lehet náluk rabszolga!
- Akár te is!
- Vagy mi!
- Náluk nem számít semmi!
- Akárki lehetsz!
- De miért? Erősebbek, mint mi? – kérdeztem.
- Nem, de többen vannak!
- Sokan vannak!
- Mi meg kevesen!
- Nem lesz ez így jó!
- Mindig mi húzzuk a rövidebbet!
- Csak mi vagyunk ilyen pechesek!
- Ja! A vérfarkasok állandóan támadnak!
- Nem létezik náluk becsület!
- Mi meg nem mészárolhatjuk le az embereket!
- NEM! MI NEM VAGYUNK VÉRFARKASOK!
- MI VÁMPÍROK VAGYUNK!
- MI BECSÜLETESEK VAGYUNK!
- MI NEM MÉSZÁROLUNK!
- BENNÜNK ÉL A SZABADSÁG!
- NEM TEHETNEK MINKET RABSZOLGÁKKÁ!
- ŐK MÉG NEM ISMERNEK MINKET!
- AZT GONDOLJÁK, HOGY GYENGÉK VAGYUNK!
- DE EZ NEM IGAZ!
- Akkor mit akarnak tenni? – kérdeztem a nagy buzgalomban.
- Még mi sem tudjuk…
- Aludnunk kéne már!
- A Nap! A Nap! – egy férfi rohant be a szobába.
- Mi a baj Áron?
- A Nap!
- Mi van a nappal?
- Gyorsan! A függönyöket! – kiáltottam.
A nap már majdnem elérte bőrünket, de szerencsére még volt annyi időnk, hogy elhúzhattuk a függönyöket.
- Ennyire kifutottunk az időből? – kérdezte a nő.
- De, Tereza! Te is tudod, hogy meddig faggattuk ezt a lányt!
- De… Ennyi ideig?
- Igen. Gondolhatod, hogy most ő mit érez!
- Nem tudom… Most mi legyen? Hol aludjunk?
May néni jött be, s intett, hogy kövessük.
Levezetett minket egy pincébe, ami tele volt ágyakkal. Mindenki elkezdte ölelgetni May néni, mert ennyire eszében volt minden.
Elfoglaltam egy ágyat, s ledőltem rá. Nem tudtam senkivel se beszélni, mert újonnan szerzett barátaimmal nem akartam beszélni, Billy pedig már rég hazament.
Ismét abba a furcsa, letargikus állapotba kerültem. Ismét furcsán előremeredt a szemem, s vér kezdett előbukkanni belőle…
|