|
Az elveszett árva története
2006.12.22. 10:52
Az elveszett árva története
A történek azokból az időkből való, amikor még hercegek és királyok uralkodtak minden országban. Sajnos már akkor éltek árvák a világon.
Egy távoli országban volt egy nagyon híres árvaház, mert oda befogadtak minden árvát, s ott nagyon jól bántak a gyerekekkel. Ebben az árvaházban élt történetünk főszereplője, Novák Amália. Amália 17 éves volt, s nagyon szép. Már csak egy évet maradhatott az árvaházban, s emiatt nagyon szomorú volt. Szerencsére volt neki egy nagyon jó barátja, Andor. A fiú mindig segített neki, s titokban szerette a lányt.
Egyik nap, amikor a lánynak mosnia kellett a közeli patakban, akkor történt egy nagyon szomorú eset. Egy néni feküdt az úton, s látszott rajta, hogy rosszul érzi magát. Amália nagyon jószívű volt, így odarohant a nénihez, hogy segítsen rajta. A néni ennek örült, mert ez volt a célja.
Rátámadt a lányra, s elvette tőle hosszú, korom fekete haját, s annyit hagyott, hogy a lánynak épp az arca közepéig ért a haja. Ezután a lány szép szemeit vette el, de úgy, hogy azért a lány lásson valamit, vagy később visszanőjön neki a szép szeme. Amália az ijedségtől elájult.
Amikor felkelt, egy mezőn találta magát, ahol mindenféle kis rágcsáló ugrálta körül. Voltak köztük nyulak, tengeri malacok, hörcsögök, egerek és néhány patkány is. Amália nagyon megijedt az állatseregtől, de egy tengeri malac odalépett mellé s így szólt emberi hangon:
- Ne aggódj, mi nem fogunk bántani! Mi hoztunk ide, amikor láttuk, hogy mi történt veled. Sajnos az öreg banya elmenekült a szemeddel és a hajaddal.
- Te tudsz emberi nyelven?
- Minden állat tud, csak az hallhatja ezt, aki lelkileg elég tiszta. Persze olyan is van, hogy az állat nem tud, vagy nem akar embernyelven beszélni.
A lányt megdöbbentették a hallottak.
- Minden állat tud emberi nyelven?
- Igen. – Amáli megnyugodott, mert tudta, hogy a múlt évben nem tévedett, amikor hallotta, hogy azt mondta neki: „Vi-i-izet!”. A lány adott is neki vizet, s a kecske emiatt megnyalta a kézfejét.
Amália békességben élt az állatokkal, s rájött, hogy az egerek és a patkányok nagyon aranyos lények. Eddig nem is értette, hogy miért is félt tőlük.
Csaknem öt hónapja élt ott, amikor egyik reggel felébredt, hallotta, hogy valaki járkál az erdőben. Az állatok miatt nem aggódott, mert tudta, hogy okosak, s megint jól elrejtőztek este.
Felült a földről, s felmászott az egyik fára. Egy mókustól tanulta, hogy hogyan lehet gyorsan, s csendesen fára mászni. Amikor felért, ismét a földet kémlelte.
Nemsokára megláthatta a zaj forrását. Egy lovas volt. A fiú ide-oda forgatta a fejét, s nemsokára meglátta a fán lévő lányt. Erre elmosolyodott, s akkor Amália is tudta, hogy ki is ez: Andor.
Egy ugrással a földön termett, s a fiúhoz rohant. Az, az ölelés helyett megcsókolta, majd a fülébe suttogta: „Szeretlek”. Amália megrettent, majd így szólt:
- Nincs se hajam, se szemem, ami miatt szerethetnél…
- Én nem is azok miatt szerettelek. Én emiatt szeretlek – itt a lány szívére mutatott. Amália elmosolyodott.
Andor nemsokára megkérte a lány kezét, aki boldogan igent mondott. Rájött, hogy valamit nem a külseje miatt kell szeretni, hanem a belseje miatt.
Pár hét múlva világraszóló lakodalmat csaptak az erdőben, ahol a rágcsálók voltak a vendégek. Az esküvő óta van már hova tartozniuk. Azóta is boldogan élnek, míg meg nem haltak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
