|
Majdnem
2006.12.22. 11:08
 Majdnem..
A szél lágyan kapott a kis tavacska szürkés-zöld vízébe, a Nap sugarai pedig kedvesen játszottak annak felszínén. A halak fel-fel bukta a mélyből, de amint meglátták, hogy mi történt a mólón, rögtön visszahúzódtak - megijedtek a látványtól.
Egy lány feküdt a móló szélén. A hófehér bőrén kitűntek a vérvörös csíkok - az élet fájdalma fólyt ki felvágott ereiből. Ahogy azt úgy nézte, egy anyuka és fiatal kisfia léptek a mólóra. Amint meglátták a kezében a pengét, s a szemét, ahogy könnyekbe lábadt látta őket, rögtön le is léptek a talajra vissza.
A lány tovább feküst ott nézve égő sebeit. Milyen szép lett volna ez a nap.. Milyen szép.. De mi lett? Miért lett ilyen szörnyű? Szörnyű..
Felült, megtörölte a szemét. Órák óta feküdhetett már a mólón, körülötte szinte minden csupa vér volt. A vízre nézett, majd lehajolt, egyik ujját a vízbe dugta, majd a másikat is, a könyökét, a sebet marta a mocskos víz, a könnye is kicsordult, de tovább mászott a vízbe, szépen-lassan. Már a válla is a vízben volt, behunyta a szemét. Nem tudott úszni, előre akart merűlni a vízbe, hogy így megfullassza magát.
Hirtelen valaki a mólóra rohant, megfogta a derekát, majd visszahúzta. A lány tiltakozott egy ideig - tudta ki az. Sírt, kapálózott, hogy eressze a fiú, de nem, az erősen fogta, s magához ölelte, szorosan. Elviselte a pofonokat, a rúgásokat. Már Ő is sírt. Ott térdeltek a vérben, ott zokogtak a mólón, s ott ölelték egymást - újra szerelmesen.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
