Nagyapám emlékére
agyapám emlékére
Milliónyi sóhaj szakadt a levegőbe, Ahogy álltunk hatan a temetőben. Sírhelyet kerestünk nagyapámnak, Ki az éjjel itthagyott mindannyiunkat.
Apám mondta el reggel. Bejött rögtön amint felkeltem. Erősen Magához szorított, S én nem mertem megtudni a titkot.
Így szólt: "Nincs többé Nagypapa" Majd elengedett s ráfeküdt az ágyra. Magam elé meredtem, s hallgattam ahogy zokog apám, Nagyon nyeltem, míg nem jöttek a könnyek. Mindegy már.
Én is zokogni kezdtem, majd hívtuk testvéremet. Szegény báttyám! Olyan messze, Ó, de még mennyire! S e kegyetlen hírt, így, telefonon keresztül tudta meg. Tudod milyen az Élet? elmondom. Kegyetlen.
Ahogy beléptem házába, Mintha minden ugyanolyan volna. A kisasztalon a lottó és a pénz mi rá való, Itt egy toll, a könyve, újságok, ott egy olló.
Mintha minden percben megjelenne széles mosollyal, S azt mondaná "Nem haltam meg! Itt vagyok! Mondjad!" De tudtam, néma marad cipőjétől a lépcső mostmár, Nem Nagyapám, ki ezentúl azon járkál.
Emlékek ezrede tört fel fejembe, Emlékszem, egyszer, még réges-régen, Egy ostoba, s csúnya ajdándékot adtam neki születésnapjára, S Ő kitette a Főhelyre, hogy mindenki lássa, s megcsodálja.
S az ebéden, melyet ott ettünk meg nálla, Most, hogy már elütött halálának órája, Nagyanyám azt mondta, üljek Ő helyére, De én sírvafakadtam, nem tehetem. Nem.
Kitört belőlem a sírás, folyamatosna könnyeztem. Ahogy körülnéztem lakásán, folyton Ő jutott eszembe. Csak ültem némán tányér levesem felett, S vártam, sajátját hadd sózza meg.
Ez volt szokása. Minden jól megsózott. Így került az ebédre só, bármi is volt. No, és mondása "Rend a lelke mindennek!" Én pedig folyton csak kinevettem...
Mikor vásárba igyekeztünk, s azt mondtam kopasz fejére "Majd hozok neked egy szép fésűt!" - Ő meg csak nevetett. Tőllem sohase vett semmit se sértésnek, Ó! pedig mennyit mondtam! De Ő ilyen jó volt.. Most is sutogom "Szeretlek, Nagypapa..."
|